HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 30

Tagok összesen: 1889

Írás összesen: 49246

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Alkonyi felhő
2019-12-09 01:29:40

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: GeBaliFeltöltés dátuma: 2009-01-02

Az ork, a goromba és a két füstölgő repülő (2. fejezet)

Ian szerette a hétfőket. No nem úgy szerette őket, mint például a szép autókat, vagy a jó sorozatokat. A hétfők számára azért voltak pompás napok, mert mindenki másnak nem. És ha a hétfő értekezlettel, vagy valamilyen meetingel párosult, nos az maga volt a csoda. Sajnos, illetve Ian legnagyobb bánatára ez csak ritkán fordult elő, a mai azonban különleges nap volt. A kettes tárgyaló, ahová a Nagyon Különleges Megbeszélést összehívták, annyiban különbözött az egyes tárgyalótól, hogy az ajtajára kettes szám volt faragva, minden egyéb szempontból tökéletesen ugyanolyan volt, mint az összes többi tárgyalóterem. Ian belépett, és helyet foglalt az asztal legtávolabbi végében, és igyekezett nem törődni a főnök céklavörös fejjel előadott nagymonológjával, melyet külön Iannak címzett, és megpróbálta felvenni a lehető legsemlegesebb arcát, és visszatartani az egyre erősebben kitörni akaró röhögést. Miközben a főnök, aki egy igazi, rendes, anyakönyvezett névvel is rendelkezett, csak ez egyelőre nem fontos, egyre jobban belelovallta magát a "Semmirekellő, Haszontalan És Különben Is Mindig Elkéső Ingyenélők" című aktuális előadásába, Ian körbetekintett a teremben.
Az asztal, amely köré a megbeszélés úgymond orientálódott, körülbelül öt méter hosszú és két méter széles, ovális alakú alkalmatosság volt. Nyolc szék helyezkedett el körülötte, a székeken pedig az úgynevezett "Állambiztonsági Alhivatal Szükségstábja" helyezkedett el, amely kéthetente egyszer összeült, és megállapította, hogy az égvilágon minden rendben van, ezt persze jó pénzért. Ian magában elmosolyodott, mert megértette, miért olyan agresszív ma a főnök: négy év alatt nem volt még igazán válság, és most, hogy valószínűleg van, be kéne bizonyítani, hogy nem a semmiért kapja azt a zsíros fizetést a szükségstáb. Ez, ahogy Ian meg tudta állapítani, az asztal körül elhelyezkedők arcán is visszatükröződött, összekeveredve egy kis bizonytalansággal, és nagy adag hétfői álmossággal.
Bizony, gondolta magában, itt van az egész díszes kompánia: Roger Locke, egy kopasz, bajuszos, és igen zavaró hangú férfi, Archibald London, aki Ian szerint megjelenése alapján könnyedén eljátszhatná Artúr királyt, plusz a Kerekasztal lovagjait. Magas volt, akárcsak Ian, de haja már igen erőteljes őszülésbe kezdett, és akárcsak Locke, ő is gondosan nyírt és ápolt bajuszt viselt. Ian szeme tovább vándorolt, és véletlenül sikerült elcsípnie a "bunkó bumfordi balek" szókifejezést, melyet a főnök gyakran használt, és azt hitte, vicces. De nem volt az. Archibald mellett egy nő ült, aki miatt igen sokan igyekeztek megfújni Archie pozícióját, ugyanis a nő szép volt. Nem csak hogy szép, hanem lélegzetelállítóan szép, így Iannak a lélegzete illedelmesen el is állt, amint rápillantott. Becky Teresha Corelli. Nem lehetett megmondani, hogy miben áll a nő szépsége, de Ian úgy gondolta, hogy az orra adja a legfontosabb okot arra, hogy bárki szépnek nevezhesse. Igaz, Iannak volt egy igen fura elmélete az emberek orráról, illetve azok alakjáról, de ez nem a megfelelő hely, hogy ez előadásra kerüljön. Becky haja a válláig ért, és mindig kiengedve viselte, kivéve, mikor nem, például most is. Barna szeme volt, nagy pupillákkal és szempillákkal, utóbbit a megfelelő helyen és időben megfelelő hosszan rebegtetve meglepően sok mindent el lehetett érni. De Becky nem az a lány volt. Ian nézte egy ideig, és igyekezett nem bámulni, illetve nem nagyon érdeklődőnek tűnni, és újra sikerült felvenni a semleges pillantását, amint továbbhaladt a szembeülők során. A következő ugyanis nem más volt, mint Rose. Rose öregasszony volt, valakinek a felesége immár ötvenkettedik éve, boldog házasság, sok gyerek, sok unoka, ilyesmi. Egy időben talán titkos ügynök lehetett, legalábbis Ian elmélete szerint. A vezeték nevét nem tudta, de tippelgetett olykor-olykor. E tippelések alapján már kiesett a Mrs. Agent, a Mrs. Oldman, továbbá a Leichester, a Marple, a Columbo és a legvalószínűbb, a Windsor is. Öreg nő volt, de komolyan, igazán öreg, de egyértelműen látszott rajta, hogy nem magatehetetlen. Konzervatívan öltözködött, kiskalappal a fejen.
Itt véget ért az asztal opponens oldala. Az asztalfő-féle helyen, illetve ami a leginkább tűnt annak, maga a főnők ült. A főnöknek volt neve is, ahogy ezt már feljebb jeleztük, és most elárulásra kerül: William Pasbum McDirt. Magas volt, ha felállt egy székre, egyébként alacsony, és körülbelül pontosan úgy nézett ki, ahogy egy főnöknek ki kell néznie. A maradék haját úgy próbálta oldalra fésülni, hogy egyszerre legyen divatos, és ne tűnjön úgy, hogy a maradék haját fésülte oldalra. Kicsit köpcös is volt, meg pocakos, és nagyon csúnyán tudott nézni, ha akart, mert általában nem volt jó kedve.
Miközben Ian azon töprengett, hogy vajon van e gyereke, és ha igen, hogy nézhet ki, egyszer csak feltűnt neki a csönd. McDirt befejezte az ordibálást, és mereven Iant nézve. Talán arra várt, hogy a férfi most majd valami megbánásfélét fog mutatni, vagy elkezd könyörögni az életéért, de nem történt semmi, ezért inkább tüntetőleg hátat fordított neki, és nekiállt bekapcsolni a projektort, kevés sikerrel. Egy ideig hümmögött és morgott magában, mintha valami hihetetlen, speciális, sosemlátott problémával találta volna szembe magát, de mivel senki sem igyekezett segíteni neki, elmorgott egy "Johnsont", mire a hozzá legközelebb ülő férfi kelletlenül felemelkedett. Johnson színes bőrű volt, pontosabban néger, és mindenhez értett, aminek a legkisebb köze is volt az elektronikához, e képességét pedig remekül tudta biztosítani a jelenlegi pozíciójában, Bill ugyanis tökéletes elektronikai analfabéta volt. Már ha van ilyen. Ian nem tudta pontosan Johnson keresztnevét, de a Nigelre tippelt volna. Olyan típusú ember volt, aki nehezen hozható ki a sodrából, és az ég megáldotta egy nagy adag toleranciával is.
Tehát Johnson kelletlenül felállt, és a projektorhoz sétált. Egy kicsit nézegette, és úgy tűnt, nem szentel sok figyelmet McDirt válogatott tanácsaira, amelyekkel igyekezett kifejezni, hogy ő igazából ért ezekhez az izékhez, de valahogy most nem jó, és különben is. Aztán a néger férfi megnyomott néhány gombot, elfordított néhány szabályozót, és a projektor képe máris megjelent a fehér falon, igaz, kicsit halványan, Johnson pedig visszaült a helyére, és súgott egy-két szót a mellette ülő férfinak, Barry Bangoldnak, mire az elmosolyodott. Ian többé-kevésbé ismerte Barryt, akit igen jó humorérzékkel áldott meg az ég, ezt kénytelen volt elismerni. Barry pontosan az a fajta ember volt, aki a legjobb beszólásokat produkálja mindenfajta beszélgetés közben, azonban néha elszalad vele a ló, és nem igazán lehet tudni, hogy viccel, vagy komolyan beszél. Ilyenkor kínos csönd áll be, míg valaki meg nem jegyzi, hogy "hogy van a család?", meg hogy "milyen szép időnk van ma". Ian, aki sok dolgot el tudott képzelni az emberekről, például azt is, hogy Barry eredeti neve Mangold volt, csak az alliteráció miatt kicseréltette az m-t b-re. De ez igazán nem volt fontos.
McDirt eközben felrakta az egyik előkészítőre a kedvenc, egyetlen bőr irattáskáját, és azzal az ismerős "Nagyon Ne Figyeljetek, Mert Most Valami Titkos Dolgot Művelek, De Azért Lövelljétek Felém A Kíváncsi Pillantásokat" mozdulattal elővarázsolt, illetve megpróbált elegánsan elővenni valamit, de miután kétszer visszaejtette, inkább a puritánabb "benyúlok és előveszem" módszert választotta. A táskából egy lemez került elő. És, McDirt minden várakozásának ellenére, Iant és az asztal körül ülőket roppantul nem érdekelte a dolog. Ian sokatmondó pillantást vetett az órájára. Igazából nem szándékozott sokatmondóan pillantani, de ez nála már reflexnek számított, ez van. Még öt perc, ha minden igaz, és nem késik. Még sosem késett, de ki tudja...
-... a lámpát! -Ian felpillantott. McDirt megint igen bosszúsan nézett rá. Úgy tűnt, sikerült a lemezt beügyeskedni a lejátszóba, és most talán valamit vár tőle, következtetett Ian. Mentőövet várva Henryre pillantott.
- Kapcsold le a lámpát! -súgta Henry, aki a legközelebb ült hozzá, és akivel talán a legjobb ismeretséget ápolta, olykor nem ápolta. Ian bólintott, és a lehető leglassabban a kapcsolóhoz ballagott, és lecsavarta a fényerőt. Miközben visszaült a helyére, igyekezett a lehető legnagyobb hangot hallatni a székkel, erre Archibald megrovóan hátrapillantott. Ian egy vigyort küldött felé, de az idős urat ez nem hatotta meg. Még három perc. Hirtelen elbizonytalanodott. Általában valami nem feltűnő helyen találkoznak, így kisebb az esély, hogy bárki megsejtse az igazságot. Ezzel szemben most egy meeting kellős közepén fog megjelenni, ami Ian szerint igen kockázatossá tette a dolgot. Arra pedig nem is gondolt, hogy talán nem tudják a megbízói, hogy aznap értekezletet rendeznek. Ők mindig mindent tudnak.
Ian megint egy kicsit elkalandozott, de McDirt hangja visszarángatta őt a komor valóságba. A főnök a falra vetített kép mellett állt, és egy meglehetősen nagy pálcával hadonászott, jelezve, hogy szeretne belevágni a közepébe. Megköszörülte a torkát, és bár ezzel nem ért el különösebb eredményt, nagy levegőt vett, és a fal felé fordult, ahol egy Airbus A420 nem éppen méretarányos, de így is tekintélyt sugárzó alakja jelent meg. Még két perc.
- Ez itt -hasított bele a levegőbe McDirt markáns hangja, ami nem volt markáns és nem is hasított, de legalább érthető volt. -Ez itt az Airbus legújabb fejlesztése, az A420as. Nevét onnan kapta, hogy tízesével haladva a tízes számrendszeren a 410 után a 420 jön. X férőhelyes, de ezen a gépen mindössze száznyolcan foglaltak helyet. Washingtonból utazott San Fransiscoba, menetrendszerinti járatként. Ez a gép már harmadszor tette meg ezt a párezer kilométeres utat, ezért nincs okunk feltételezni, hogy az... esetet valamiféle sajátos földrajzi adottság vagy akadály okozta.
McDirt sokatmondóan elhallgatott, és körbehordozta tekintetét a termen. Ian úgy vélte, hogy a főnök arra vár, hogy valaki színpadiasan felugorjon, és síri hangon követelje a Titok kiadatását, de ha így volt, csalódnia kellett. Ian, ahogy mindenki az asztalnál tudta, hogy McDirt mindenféle többfelvonásos dráma nélkül is kénytelen lesz beavatni a társaságot az ügybe, különben minek rendelte volna oda a komplett szükségstábot. Mindez bizonyára lepergett a főnök szeme előtt, folytatta a mondókáját, és úgy tett, mintha a drámai szünetet az izgalom fenntartása érdekében tartotta volna.
- Nos, szóval ez a gép... eltűnt.
Ian az órájára sandított. Még 21 másodperc.
- Ami azt illeti, nem tudjuk, hogy pontosan hol...
16 másodperc
-... pontosan mikor...
10 másodperc.
-... pontosan miért...
7 másodperc
-... és úgy általában véve semmit sem tudunk.
Ian óráján a beépített rezgő funkciója működésbe lépett. McDirt mozdulatai, amint hevesen gesztikulált, lelassultak, hangja egyre mélyebb lett, végül elhalt, és a főnök úgy teljes egészében megmerevedett. Ian körbepillantott a termen, és elégedetten tapasztalta, hogy senki és semmi nem mozdul, az asztal körül ülők szinte ugyanazzal a semmitmondó pillantással figyelik az Airbus képét. A karórán, amelyet Ian Svájcban vett egy leárazás alkalmával, és körülbelül 400 évenként tévedett egy másodpercet, megállt a másodpercszámláló azon az időponton, amelyet olyan jól ismert. A kvarcszámok kegyetlen feketeséggel rajzolták ki a számokat az óra számlapjára: 11: 28' 53. Ian magában, mert nyilvánosabban nem merte kifejezni magát, csettintett egyet az ujjával. Bruce megint szép munkát végzett

Második fejezet :)

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Artúr
Regisztrált:
2007-02-21
Összes értékelés:
3809
Időpont: 2009-01-03 14:25:43

Szia!
Hm. Lehet, hogy csak a legvégén fogok egy hosszabb véleményt írni?
Mindenesetre, eddig jó, figyelemfelkeltő az írásod. Olvasni fogom a folytatást, mert kíváncsivá tettél.:-)
Üdv.

Legutóbb történt

túlparti bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese, V. rész című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Az asszony és a papagáj című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Kihűlt Vállvonás című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Az én karácsonyom című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Az én karácsonyom című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Szerelem című alkotáshoz

Marcsy bejegyzést írt a(z) Ravatal című alkotáshoz

mandolinos bejegyzést írt a(z) J. W. von Goethe: Karácsony című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese III. rész című alkotáshoz

Szem Eszkör bejegyzést írt a(z) Akarom (5/4) című alkotáshoz

Szem Eszkör bejegyzést írt a(z) Akarom (5/4) című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese III. rész című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Ravatal című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Ravatal című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)