Odafönt hatalmas csillagok száguldoznak, és csak nézem, nézem, nézem... hiába álltam meg, hiába hagytam abba a forgást, ők még keringnek, szaladnak körbe. Az úttest hideg, szél süvít, hűvös, északi szél, keresztülfúj a kabátomon, mintha ott se lenne, beleharap a karomba, a bordáimba, és valahogy elér az általuk őrzött, rettegő szívemig is. Fogakat mélyeszt belé, a szívem fél, és vele félek én is, sírhatnékom támad. Már nagyon aludnék...! A fáradtság ledönt, érzem, ahogy elfekszem a jeges, merev aszfalton, lihegve, mintha már órák óta futnék. Részeg vagyok, pedig nem ittam semmit, csak egyszerűen elvesztettem a világ irányításának jogát, csak vagyok benne, csak létezem benne, és éppen ezért részeg vagyok, forognak körülöttem a fák, az emberek, és a messzi, messzi csillagok is.
Olyan jó volt, amikor a párnám ütemesen dobogott a fejem alatt. Amikor a takaróm melegségét a legszebb gondoskodás adta. Amikor a lepedőm a lábaim közé tekeredett, mintha örökké körül akarna ölelni. Amikor a bőrömön puha fuvallat játszott, míg csak el nem aludtam, és amikor már egy más világban jártam, akkor forrón körbezárt, megfogadva, hogy most és mindörökre. Amikor mély hangon jó éjt súgott az ágy, és hagyta, hogy lassan belemerüljek a gondtalan örökkévalóságba. Olyan jó volt úgy aludni el.
Most ezer szúrással támad rám az utca, ahova menekültem a szoba szorításából. Most ott vagyok, ahol eddig is voltam, ugyanaz az falu, ugyanaz az utca, ugyanazok az emberek... semmi, semmi sem változott, a körülmények ugyanazok, csak én, én, én...
Csak te. Csak te nem vagy itt, én itthon vagyok, hazaértem, és mégis... honvágyam van.