'szen okos gondolat volt Istentől, mikor a székelynek a szívébe csöpögtette a világ maradék igazságát, s a nyelvét összetekerte a szólására. Mert bizony e nép az, amely kátyúból is képes gödörbe lépni, ajkát mégsem hagyná el káromlás az ég felé, de annál több a földre. A földön meg rendszeresen egyéb földlakók tiporják a fű zsengéit, hát bizony nem egyszer megesnék, hogy a székely ajkáról fröccsenő imádság áldást épp más nemzetbéli arcára írna akaratlan.
Meg aztán azt tartja a nemere, hogy nem véletlen rakta a székelyt az Úr olyan tájára a Földnek, amit jobban szablyáz a sors, mint a történelem. Az Istent, ugye, ember fia nem láthatja élve, de hallhatni elég felmennie a Király-hágó csipkéire: mire lefele fordul útja, azt is megérti, ami nincs, és azt is hiszi, amit nem látott. Pedig nem ég arra felé sem bokor, sem halak nem szorozzák számukat - hanem csak bök egyet a szűrös ember a völgy felé és megmutatja szavában, merre taposta Isten az emberi igazságot.
Nagy bitang székely lehetett a nagyapám - egyrészt, mert ilyen kellemetlen igaz szavú unokát ültetett néki az Úr, másrészt mert mondták róla. Bizony, házat gyönyörűt szerzett magának össze, jószághoz földet, gazdasághoz asszonyt - hanem, hogy boldog lett volna valaha, azt csak egyszer hallottam közelről, hogy belecsengett a fülem. Kitanult csibész voltam, hát úgy tettettem, mintha fájna a pofon, amit jókedvéből adott, de odabenn nevettem, mint a tejfölbe fojtott macska.
Azt tudni illik, hogy kegyetlen nagy összeröffenés folyt ám az urak között minden faluban - értem urak alatt a papot, a lelkek urát, a tanítót, az elmék urát, a mérnököt, az eszmék urát és a cigányt, az állatok urát. 'szen egyik nélkül sem élt meg egy falu sem, s a többi inges-galléros kishelytartó bármily magasra is rakta a kalapját vasárnaponként, csak mélyre hajolt aztán hétköznap ezek után az urak után az engesztelésért.
Szokott dolog volt, hogy a népnek hétvégén tartott a falu innepet és misét borral, ostyával, kálendérumba zárták minden tenyeres-talpas reguláját ízre és zamatra, ám annyi piros betűs szó nem keveredhetett a naptár lapjai közibé, hogy még pirosabbra ne fesse a szolgák hétköznapjait. Mármint szolgáknak illő nevezni mind eme napig mindazokat, akik egymással etetik a népet Isten nevében, s magukból egy falatra nem telne a nemzet asztalán.
No de nem osztom azt az észt, amelyet apám sem hagyott rám, csupán miheztartás végett, s a nyájas olvasó szemeinek vígasztalásul e fekete betűk között festettem le egy falu szép palettáját - nagy vonalakban. 'szen hogy milyen árnyalatai vannak a falusi életnek, azt megtapasztalhattam én is korán, mihelyt két lábon megtanultam járni. Mert gyalog csak a zsidóhoz járt annak idején az ember, egyébként biciklit használt a feltűnésre. A zsidóhoz kockás füzettel merészkedett, mikor senki nem látta, s mindenki füle hallatára szídta világosban, mint a bokrot, a paphoz meg világosban, biciklivel, demizsonnal szalutált végig a főúton - hogy aztán az első liter után leszedje jó szíve-lelke szerint róla és gazdájáról az engesztelést - mármint gazdájáról, az Ördögről. 'szen tudta azt minden sárdagasztó eleven lélek, hogy úgy kötik csokorba falun a koszorút, hogy sarlóval nyesik, imával fonják. Nép szívén másképp nőtt a rózsa, csöndes, jászolszagú otthonokban, de ezt az én tudatom csak később fogadta be őszinte illatával...s hála Istennek, hogy béfogadta...
No, megint úgy jártam, mint a hosszú szavú székely, kinek gyermeke mosolynak tejes örömével csüng a papó ajkain s kineveti az öreget: ni! még el sem kezdte, má mennyit beszélt!...