Hajnal volt, épp, hogy világosodni kezdett. Kinn álltam az udvaron és az eget kémleltem. Ezer gondolat kergetőzött
a fejemben. Szerszámok, ajándékok, ruhák, kedvenc kazettáim, útlevél... Igen, minden itt van,- indulhatok...
Anyám hosszan integetett utánam, mindig így tesz mikor hosszú útra indulok. A város végén mint mindig, most is
intettem a táblának: - szevasz Szabadka, jövök egy hónap múlva! Aztán mentem, mentem egész nap. Estére Gyulára értem, kedvenc
városomba. Jó volt ismét azon a padon megaludni és reggel a vár látványára ébredni. Aztán megint az utazás... Magam mögött
hagytam Sarkadot és nemsokára átléptem az országhatárt. Nagyszalonta, Nagyvárad, Szalárd... Délután értem Szilágy megyébe.
Újra ott voltam a hegyek közt. Harminc éve hagytuk el anyámmal ezt a kedves helyet de ma is úgy érzem mikor itt vagyok, hogy
hazaérkeztem. Estére begurultam Ippra, szülőfalumba. Rokonaim üdvözlése után leszereltem kerékpáromról a csomagokat és
letöröltem róla a háromszázötven kilóméteres út porát. Elalváskor az a boldogság és határtalan béke honolt szívemben amit
csak itt szoktam érezni. Reggel aztán elindultam első túrámra, a zilahi meszes hegységbe. Szilágynagyfalu, Szilágysomlyó...
De jó újra itt kerekezni! Álltam a leengedett sorompónál Somlyón és közben a szemben levő Magurát vizsgáltam. A csúcsnál
kezdtem és lassan haladtam lefelé. Elnéztem a juhászt nyájával, a szőlősét gondozó bácsikát, aztán tekintetem a városra
esett. Már hallatszott a közeledő vonat zakatolása. Eltettem a messzelátóm és közben a többi várakozó emberre néztem.
Ekkor pillantottam meg őt először. Láttam szemében a kíváncsiságot: - vajon honnan jöhetett? Már-már azon voltam,
hogy megszólítom de féltem, hogy nem tud magyarul. Egész nap tekertem a pedált és már késő délután volt mikor hazafelé menet
ismét Somlyóra értem. Nem hittem a szememnek mikor újból megpillantottam. Most nem egyedül volt, hanem egy fiuval. Kicsit el
is szomorodtam. Ők is biciklivel voltak és mikor megláttak, utánam eredtek. A fiu szólitott meg először, aztán bemutatkozott.
Bemutatta a lányt is, aki nagy örömömre a húga volt. Kiderült Nagyfaluban laknak, így addig együtt mentünk. Megmutatták hol
laknak, meg is vendégeltek. Mikor haza indultam a lány kikisért a kapuig és ott sokáig beszélgettünk. Szelid tekintete,
mosolya teljesen bilincsbe verte szívemet. Méghogy nincs szerelem első pillantásra... Az este sehogy sem bírtam elaludni.
Csak rá gondoltam. Vártam a másnap delet amikor a templom előtt találkozni fogunk és kirándulni megyünk a márkai szorosba.
Forró nap volt. Ültünk a Berettyó vizében, nem is beszélgettünk nagyon, de boldogok voltunk... Itt karoltam át
először, itt csattant el az első csók. Mikor hozzámbújt és én lágyan átkaroltam a derekát úgy éreztem, azt a harminc évet
kaptam vissza amit távol kellett töltenem. Egy hét boldogság következett, melyet azok szerint akiknek elmeséltem, könyvben
kellene leírnom. Magam is úgy érzem, életem legszebb hete volt az. Annál csak az első szerelem lehetett volna szebb, ami
esetemben nem talált viszonzásra.
Aztán sajnos elutazott Magyarországra. Az elválás fájdalmas volt annál is inkább, mert tudtam, ott fog maradni.
A következő három hetet annak ellenére, hogy Erdélyben töltöttem, igen üresnek éreztem. Aztán lejárt a szabadságom és
elindultam haza. Egész úton az autókat és az embereket néztem, hátha valami csoda folytán mégis találkozunk. Jó volt két
napi tekerés után hazaérkezni, ismét a saját ágyamban aludni, de semmi sem volt az igazi... Telefonon tartottuk a
kapcsolatot. A munkahelyemen sem voltam a régi, a fonököm meg is kérdezte, mi van velem. Elmondtam neki nagy fájdalmam okát,
mire ő nagy meglepetésemre megkérdezte, adjon-e még pár nap szabadságot. Mit gondolnak kedves olvasóim, mi volt a válaszom?
Munkából hazamenet lázasan számolgattam. Háromszáz kilóméter... Hmmm... Ha elindulok reggel ötkor, mikor érhetek oda?
Aztán mikor este felhívtam, legszívesebben beleordítottam volna a kagylóba, hogy "jövök hozzád!!!" De valahogy kibírtam és
nem árultam el. Pont éjfélkor fejeztük be a beszélgetést. Most is elmondta mennyire hiányzok neki, mennyire szeretne velem
ébredni. A következő másfél órám csomagolással, szereléssel telt. Persze, hogy nem bírtam kivárni a reggelt, fél kettőkor
útnak indultam. Hangosan énekeltem az utcán persze csak ott ahol nem voltak házak, nehogy valakit felébresszek. Annak a pár
álmos járókelőnek szívesen elmondtam volna hova és kihez megyek de most erre nem volt idő. Este fél tízkor várja a hívásomat.
Féltem, hogy lehetetlen de akkor is addigra oda akartam érni. Háromszáz kilóméter húsz óra alatt? Megpróbálom! Sorban
maradtak mögöttem a falvak, pirkadatkor Kiskunhalasra érkeztem. A parkban aludtam egy órácskát, aztán mentem tovább. Késő
délután már Veszprémben voltam de még mindig volt előttem hetvenöt kilóméter. Utolsó tartalékaimat összeszedve tovább
indultam, csak egyet tudtam már, csak erre tudtam gondolni: fél tízre oda kell érnem. Az arca lebegett szemem előtt, ez
adott erőt az utolsó pár órában.
Kilenckor értem Bögötére, ahol lakott. Izgatottan kerestem az utcát, majd a házszámot. Nemsokára ott álltam a háza
előtt. Tudtam, benn ül kis szobájában a drága és az óráját nézi, hány perc van még a telefon csörgéséig. Sötét volt, az
égboltot ezernyi csillag díszitette és a levegőt betöltötte az érett szilvák édes illata. Megvártam a fél tizet és reszkető
kézzel kopogtam be ablakán. Félősen nyitotta ki, nem tudta elképzelni ki lehet az. Meg sem ismert a sötétben csak mikor
meglátta a biciklit az utazótáskával akkor jött rá ki is látogatta meg őt. Nem akart hinni a szemének. Boldogok voltunk.
A legboldogabbak a világon. Négy napot töltöttem vele. Délelőtt míg o dolgozott én a környékkel ismerkedtem, a délutánok
meg az esték feledhetetlenül szépek voltak. Olyan gyorsan eltelt az a négy nap, mintha csak egy lett volna. Az elválás
még keserűbb volt mint Erdélyben. Hazafelé igen búsan jöttem. Arra gondoltam, jövő nyárig kell várnom, hogy újra láthassam.
A telefonhívások, levélváltások elmaradoztak, egyre ritkábbak lettek. Megéreztem, valaki más öleli már. Titkon
reménykedtem, hogy tévedek. Elmúlt a tél, eljött a tavasz és én már Húsvétkor útra keltem, Erdélybe indultam megint. Mikor
megálltam Nagyfaluban a házuk előtt, egy idegen, magyar rendszámu autót láttam. Ekkor már tudtam, igaz minden amit
megsejtettem. Ott volt ő is az új kedvesével. Egy világ omlott akkor össze bennem. Nagyon fájt az, hogy átvert. Nem tudtam
és most sem tudom felfogni miért tette ezt. Megmondhatta volna őszintén, hogy már mást szeret, akkor ma is barátok lehetnénk.
Azóta ismét egyedül járom az erdélyi tájakat. Megállok azokon a helyeken ahol együtt jártunk. Megölelem a fákat,
végigsímitom a füvet ahol ültünk. Remélem sosem fogja megérezni azt a kínt, melyet nekem okozott. Fák, folyók, hegyek,
nap! Vigyázzatok rá, tartsátok meg őt olyan szépnek mindig, amilyen akkor volt mikor én szerettem. A nagy szerelem elmúlt,
csak emlékek maradtak és egy kis papírdarab. Egy verset írtam rá, melyet már nem volt alkalmam odaadni neki.