Megveti ágyát a szótlan.
Engedetlen szemhéjával dacolva
kutatja fel tegnapi verseit,
s meghajlott tollát.

Nyugalomra készül,
s közben néha figyel a neszre,
de nem hallja, mi futkos a papucsán.
Nem hallja átkát az éjjeli lepkének,
mely finoman zavarja homlokánál,
és melynek szárnyait kecses csapással
sértik meg kérges ujjai.

A hold ordítva világít feléje,
de az ablak homályos.
Nincs szüksége fényes bolygókra,
öldöklő univerzumokra,
csak tántorog, s lesi a munkát,
mit magára kiszabott.

Csendben a vetett ágy szélére ül.
Nyelve a gyomra felé vágyik,
torka néhol sziszeg, mint a kígyó,
mikor tapossák.

Hiába ömlene a szó,
a betanult rímek fáradtak már,
nem sírnak semmit,
a papír is régóta szürke,
mégis a kéz az ír, mert éhes.

Szelíden lerakja dolgát, gyorsan végez,
majd csuklik egyet, s kérdi:
"Mi lesz holnap?" Kedve lesz a másra.
Elbódul a mától, mert gondolja,
asztalára gyűjtött fájdalmai holnap
később kelnek majd, mint ő,
a süketnéma.