Még sikolt a vén diófán egy madár
felhőnaszádok úsznak időóceánon át
beérett gabonarendek menetelnek
lábuk alól tücsökhadak menekülnek
déli szelek fújják a sorakozót
réztorkú harsonáik zengik az indulót
a halál nem soká el jő, ideér
surrogó hangon megindul az ördögszekér
őrült iramban rohannak, mögöttük tűztenger lobog
vércseszárnyon repülnek riogva a nyári napok
harmatcseppes reggelek megszelídítve
simítják langyra forró homlokuk
lavórban egy leány mossa keszkenőjét
s a bokrokra terített gyolcsok fehére
mint békezászlók, csendes nyugalomban
száradnak, a vén körtefák alatt zsongító
méhraj szürcsöli az erjedő gyümölcsök nedvét
fekszem a fűben, álmodom, hogy egyé váltam
áldott anyaföldemmel, álmodom még
a kacagó sosemvolt gyermekkort
s álmodom, hogy az életpalota milyen szép volt...