El kell mennünk,
hogy jöhessenek Ők.
Magunknak akarni
minden véges időt
Önzés. Nem igaz?
Ne kívánd hát,
mint gyermek, ki éjjel ellöki a párnát,
mert féli átaludni éjjelének álmát,
s elvárná a naptól,
hogy folyvást neki égjen;
soha sem pihenve
alkonyat tüzében.
Fel kell nőnöd, reszkető gyermek,
a lámpát egyszer el kell oltanod;
az éj árnyai tán ijesztőek néked,
de közéjük kell lépned, hogy jöjjön holnapod.
Ne keseregj, gyermek,
ez megszentelt áldozat,
az ember súlyos, Édenben fakadt terhe:
kifürkészhetetlen az Úristen terve;
s értelmed még nem foghatja át,
a halandóság hogy szülhet csodát.
Ne dühöngj, gyermek,
ne követelőzz;
le kell vetkőznöd önmagad mámorát -
a lét kibontott, végtelen sátorát
millióan lakják, és nemcsak érted áll.
A görcsös akarat bár lázad, sír, ellenáll;
végül fejet hajt az örök Törvény előtt.

El kell mennünk,
hogy jöhessenek Ők.
Mások is cipeljék
a végtelen időt;
így jó. Nem igaz?
Nyisd hát ki zárt markod,
s csodálkozz rá, hogy a Semmit tartod;
s hogy ez a Semmi neked a Minden.
Káprázat, gyermek,
meg nem veheted kincsen;
békéért könyörögsz? Azt sem adják ingyen;
alázat árán nyerhetsz csak irgalmat.
Keserülöd már az áthágott tilalmat,
az álnok kígyónak kölcsönzött bizalmat;
Isten, ez VELÜNK hogy történhetett?

El kell mennünk;
ezt tudjuk, de fáj.
Míg él az ember,
ezért kiabál,
a Lélek utána furcsállja a csendet.
Folyna már az idő?
Engedd tovább, gyermek...