Ma korán keltem. Meg akartam ismerni Medve szokásait, s azt hiszem, sikerült is valamennyire. Egyértelműen megállapítottam, hogy egy Medvéhez hasonlatos melák látogat a szobánkba minden áldott reggel. Néhány otromba mondattal kelti Medvét, aztán eltűnik. Nem valószínű, hogy Medve barátjának tekintené a melákot, inkább amolyan szomszédok lehetnek. Miután a melák elhagyja a szobánkat, Medve morgolódni kezd, általában ilyesmiket suttog: "Kinek képzeli ez magát?", "Szájon kellene vágni, akkor megtanulná..." Érthető Medve haragja, a melák egy kedves szót nem ereszt el. Mindennap úgy dél körül Medve eltűnik a szobából, aztán kicsivel később megjelenik és a keskeny ágyára heveredik. Hortyogó lélegzetvételek kíséretében mélyen alszik. Ez az elmúlt egy héten mindig így történt. Nem lepődöm meg Medve sablonos szokásaitól, magányos lehet. Se barátok, se rokonok nem látogatták meg, mióta egy fedél alatt lakunk. Engem se...

A minap arra figyeltem fel, hogy Medve felfedezte az odúmat. Éppen egymásra halmoztam az összegyűjtött kenyérmorzsákat, mikor hirtelen egy kopott cipőorr sötétítette be az üregemet. Nem láttam semmit, be is fejeztem ténykedésem, gyorsan a legbelső sarokba kucorodtam. Tudtam, hogy Medve cipőjének orra torlaszolja el odúmat, igazság szerint nem ijedtem meg a helyzettől. Nem félek Medvétől, csak nem akartam, hogy tudatlanságában sérülést okozzon nekem. Egy percig a bejáratot kapirgálta, majd visszaballagott az ágyához. Röviddel az eset után kidugtam a fejem a lyukon, s abban a szempillantásban a két tekintet összeért. Csendben néztük egymást Medvével. A szívem erősen és gyorsan vert, az ereim a vékony lábaimon megduzzadtak. Izgatott voltam. Féltem attól, hogy nem tetszik neki a beköltözésem ténye. Kis idő elteltével Medve végre megmozdította fejét, finoman elmosolyodott. Éreztem, hogy nem lesz semmi baj...

Estefelé úgy gondoltam, hogy körülnézek a szobán kívül is. Medve egy könyvecskét olvasott a falnak dőlve, az volt a megfelelő pillanat, mikor nyugodtan eljuthattam az odúmtól a szabályos oszlopokig, ahol láthatólag a folyosó kezdődött. Medve lábai előtt halkan elkúsztam, s a szürke oszlopok alatt kitekintettem a homályos folyosóra. Nem láttam mozgást, így sietve erőt vettem magamon és a folyosó kövén szaladásba kezdtem. A macska mindenit! Vissza! A szemem előtt megjelent egy irdatlan árnyék, s rohamosan növekedett. Nem tehettem mást, iszkoltam vissza a biztonságot jelentő szobába. Meghiúsult a tervem, hogy felfedezem a környéket. Későbbre halasztottam a dolgot...

Az ijesztően közeledő árnyék a nagydarab meláké volt. Tudtam, hogy Medvéhez jött, s hogy nem lesz valami kedves vele. A melák egy fülsüketítően hangosat csapott a folyosón lévő korlátra, s megjegyezte: "Egy egérfingot se akarok hallani!" Sértődötten a melák lábaira pillantottam, s gondoltam, hatalmasat harapnék az inába,... ha nem lennék ilyen apró termetű. Nem szoktam szellenteni, nem olyan az étrendem... Na, de mindegy! Jön még kandúrra tél!

Medvének megint rossz napja volt és ettől én is kedvetlennek éreztem magam. Nem tetszik ez nekem... Medve minden ocsmány mondatra bólintással válaszol, egyszerűen nem akar ellenállni. Pedig ő megtehetné, én olyan kicsi vagyok. Bár segíthetnék Medvének! Nem lehet, vigyáznom kell a csontjaimra, különben tavasszal nem látogathatok el a barátaimhoz. De hát hallaniuk csak kell rólam néha-néha!

Ezt a napot is túléltem! Jöhet a következő reggel, de addig is visszabújok a lakomba...