A platánfák bús-vidám éneket dalolnak,
Árnyas sétányt alkotva állnak őrt,
Vigyázzák az itt élők, s a holtak álmait,
Őrzik az elmúlt időt, az ismeretlen jövőt.

Átvezetnek a városon, mutatják az irányt,
Hol állhatott a legendabéli fekete vár,
S hol dalolta a pákász szerelmes dalát,
Hol múlik az ifjúság, hol illan el a nyár.

Még ott állnak a régi piac helyén,
Bólogatva kiterjesztik óriás karjukat,
Emlékeznek, hol kiáltott a halas kofa,
És hol vannak a régi sírok a fák alatt.

Körülfogják a főteret, óvják a széltől is
A Boldogasszony karcsú templomát,
A harangzúgással együtt hívogatnak,
Várják a híveket, az elkövetkező imát.

Az óvárosba visznek tovább, kísérik sétádat,
Leveleiken lépdelsz, tompítják lépteid zaját,
S a Szent Rókus templom mögött a gátról,
Megláthatod a most szelíd, szőke Tiszát.

A Tiszát, ahogy a Kőröst magába öleli,
Mint megtermékenyült asszony öleli urát,
Vizükkel s a fövennyel éltetik a várost,
Táplálják a platánokat, melyek hallgatják

A halászok évezredes halk remény-dalát,
Mely messze úszik a két folyó felett,
Megríkatva az égben azt a nagy felleget,
A platánok alatt a város halkan szendereg.