A minap egy kedves barátnőm felhívott, hogy akadt pár felesleges ingyenjegye a színházba a "Balta a fejbe" című darabra, és hogy volna-e kedvem elmenni vele és a kedvesével megnézni. Színházba? Még jó! - vágtam rá rögtön, mert bár sem a barátnőm, sem én nem hallottam még erről a darabról, a színházról csupa kedves emlékem volt eddig - Dzsungel könyve, Abigél, balettelőadások (na jó, azok nem mindig voltak olyan izgalmasak), A próbababák bálja, Csárdáskirálynő -, sorolhatnám a végtelenségig, izgatottan vártam, hogy lenyűgözzenek... Hát, meglepő előadás volt, annyi szent, és életemben először elhagytam a színházat a szünetben.
"Modern", "valósághű", "életszagú" - talán ezekkel a jelzőkkel érvelhettek annak idején azok, akik megszavazták a műnek Budapesti Önkormányzat drámapályázatának díját; és lelkesen tapsoltak gyönyörükben, hogy a shakespeare-i verselésbe milyen kiválóan be lehet illeszteni trágárságokat. A színháznak, amelyben e bájos élményben volt részem, ez áll a honlapján:
"Előadásunk olyan jeleneteket tartalmaz, melyekben egyes kifejezések, kép-és hanghatások - vígjátéki környezetükből kiragadva - felkavarhatják érzékenyebb nézőinket." - szép, szép... Előre magyarázzuk a bizonyítványunkat! (Bár ezt hajlandó vagyok elismerni: igen, én roppant érzékeny vagyok!) Vagyis tessék a színpad elé képzelni a piros tizennyolcas karikát!
Ennyi bevezető után következzék az értékelés-elemzés: nem kritika-enyhítő hízelgésképpen, de a színészek tényleg kitűnő munkát végeztek: látszott rajtuk, hogy átéléssel játszanak, nagy kár, hogy nem egy másik történetben láttam őket (bár némelyikükhöz "volt már szerencsém"; és épp azon tapasztalatok alapján mondom, hogy a hiba nem az ő játékukban van). No de a darab... Vegyük szép sorjában: egy depressziós, lecsúszott fiatalember, aki szeretné kinyíratni a családját az örökségért: szenilis nagyapját, aki "misztikus" hite miatt nemrég elhunyt fiának hamvait fokozatosan megeszegeti (feketehumor); ájtatoskodó, de őt folyvást gyalázó nagyanyját, elhunyt nagybátyja (akit mellesleg ő tett el láb alól) özvegyét (akibe pedig szerelmes volt, de az elküldte őt - a galád) és tízéves unokahúgát. Van továbbá egy őt agyonszerető, idegesítő édesanya, és egy halott apa, akinek a szelleme megjelent neki, hogy "megmondja a tutit", miközben - a tegnapi előadáson legalábbis - ott kéjelgett mögötte egy örömlány angyalka (nem viccelek); mindez persze folyamatos káromkodásokkal, gyalázkodással fűszerezve - ki ne hagyjam, az elején még egy lányt is megerőszakoltak. (Szerepe szerint: "Csajszi"). Talán konzervatív vagyok (manapság így csúfolják az idealistát), de én aztán biztos nem engedtem volna a kislányomat a tízéves Margó szerepét eljátszani - merthogy a színészek, akik épp nem szerepeltek az adott jelenetben, ott ültek a színpad szélén felsorakoztatott székeken, végig láttak-hallottak mindent. Tudom, hogy manapság már nem sokáig lehet egy gyerek gyerek, no de azért mégis...
Sokat gondolkodtam azóta ezen a darabon. Van némi sejtésem arról, hogy milyen üzenetet szándékozott az írója eljuttatni az emberekhez: világfájdalom, az emberi képmutatás kigúnyolása, a legaljasabb ösztöneinek sűrű óceánjába süllyedt ember szenvedésének bemutatása; az értelmetlen lét fájdalma, stb.
Az író, Lőrinczy Attila munkásságának utánanéztem, és a talált információk alapján úgy tűnik, termékeny alkotó; biztos jó tehetsége van az íráshoz; de ez a darab - bocsássák meg a hívei - egyáltalán nem tetszett. A művészet egyik célja a valóság ábrázolása, afféle lenyomat készítése, és nagyon is jól tudom, hogy világunk nem egy habos-babos, rózsaszín cukormázas sütemény. Van benne mocsok, vért izzasztó szenvedés, és annyi ocsmányság, hogy még az ördög is sírva fakadna rajta; de ez szerintem nem ok arra, hogy a művészetet is engedjük átcsapni közönségesbe. Talán csak az az igaz, ami szörnyűséges, siralmas, infernális? Félreértés ne essék, nem a lecsupaszított, alkalmasint állatias megnyilvánulások megmutatása ellen vagyok, egyáltalán nem szeretem az önelégült fennköltséget, de azt azért méltán várhatnám el egy színielőadástól, hogy ne azt érezzem játék közben, hogy szorul a mellkasom, és hogy legszívesebben elmenekülnék a világ végéig. Egy műalkotás lehet őszinte, lehet szigorú kritikája a társadalomnak, lehet gúnyos, profán - de soha nem lehet közönséges. Tudom, hogy én nem vagyok akkora művész, és messze nem értem el olyan eredményeket, hogy ítéletet mondhassak egy már érett alkotó műve felett; könnyen érhet továbbá a mimózalelkűség, éretlenség vádja, hogy valójában csak nem értettem a darab mondanivalóját. Ennek ellenére kitartok a véleményem mellett, és akár százszor, ezerszer is kimondom: nem attól lesz egy írás különleges, hogy tele van undormányos részekkel, és jóformán senki sem érti. (Persze, divatos és díjnyertes még lehet, sőt, valószínű, hogy az lesz!)