Ők kilencen pontosan olyanok voltak, mint mi segítők: huszonévesek, vidámak, lelkesek, sokszor neveletlenek, néha letörtek, olykor kíváncsiak, néhanapján szomorúak. Nekik is voltak terveik, félelmeik, vágyaik, humoruk, igényelték a szeretetet/szerelmet, az ölelést és végül nagyon, de nagyon szerették a kólát. Csak egyben különböztek tőlünk: valamennyien sérültek voltak. Két év adatott köztük. Róluk szólnak ezek a történetek.

Kereszt és párizsi

Kristóf a maga sérült módján igazi állatbarát volt. Szeretete kiterjedt minden fajtára, igazán nem válogatott: boldog tulajdonosa volt már ő teknősnek, aranyhalnak, sőt egy vérbeli húsvéti nyúlnak is. A nyulat ugyan kölcsönkaptuk az ünnepre, viszont a macska - melynek nevét nem jegyezte fel a krónika - teljes mértékben a lakóotthon családjához sorolhatta magát.
Ez a történet még egy évvel az én jövetelem és a kutyás éra előtt történt, az utóbbiból következik, hogy a macska vidáman élt a fiatalok között. Mindennap kapott enni, kedvére leshette a galambokat a közeli parkban vagy éppen az udvarunkban, és esténként a garázstetőn királyi büszkeséggel, de ugyanakkor kimondhatatlan közönnyel figyelhette, ahogy a fiúk focizgattak az udvaron. A kedvenc helye mégis az ajtó előtti fenyőfának az alja volt, legtöbbször ott látták szunyókálni. A fiatalok munkába menet sokszor megsimogatták, becézgették. A macsek - mint már mondottam - boldogan élt köztük. Aki a lakóban jól akar élni, annak csak egy dolgot kell tennie: megszokni az állandó - néha csak este tíz óra felé csendesedő - zajt. A macskát a hangzavar nem izgatta, sőt egy-két búja, tavaszi éjszakán maga is hozzájárult a lakóotthon lármájához.
A macska eme művészetéből Kristóf nem hallott semmit, ugyanis kétéves korában agyvérzést kapott, mely által elveszítette a hallását, és részben lebénult az alsó ajka. Beszélni sem tanult meg rendesen, viszont néha ő volt a leghangosabb köztünk. Talán a süketségének is köszönhető, hogy ő kedvelte legjobban a macskát.
A fiú olykor lelépett vacsoráról, hogy a párizsis kenyeréből megkínálja, és mikor egy szerencsétlen baleset miatt eltört a lába (mármint a macskának), Kristóf egész délutánokat töltött a garázsban fekvő állatnál. Ápolta, vigasztalta, és csak a kemény, következetes gondozói szigor tartotta vissza attól, hogy az állatot a szobájába vigye éjszakára. Végül a macska - Kristóf szobájának a gyógyhatású levegője nélkül is - szépen meggyógyult. Olyannyira, hogy csak futásnál, rohanásnál bicegett.
Az eset egy forró nyári napon történt. Ezen a meleg, fülledt délutánon csak Kristóf és Anti - a kollégám - volt otthon. A többiek valahol a városban csavarogtak. Antinak feltűnt, hogy a macska, kinek nevét - mint fennen megemlítettem - nem jegyezte fel a lakóotthon krónikája, már órák óta ki sem mozdult a kedvenc fenyőfája alól, és a kollégám mintha arra is emlékezett volna, hogy délelőtt is ugyanígy, ugyanebben a pozícióban feküdt ott. Mikor aztán megnézte a tálját, miben a macskaeledelhez hozzá sem nyúltak, odament a fenyőfához. Az állat nem neszelt fel a léptei zajára, sőt a szólongatásokra se reagált. Anti most már olyannyira gyanakodott, hogy egy száraz fenyőgallyal bökte meg a jószágot, aki mozdulatlanul, flegmán tűrte ezt az atrocitást. Nem is mozdulhatott, mert megdöglött.
Bár az a szabály, hogy nem a sérültek helyett dolgozunk, és a gondozottakat be kell vonnunk mindenféle munkába, a takarítástól a szemétlevitelig mindenbe, most Anti mégis egyedül kerített valahonnan egy nylon szatyrot, amibe beletette a macskát. Kristófnak csak ezután szólt. Mikor az a kollégám kézjeleiből megértette, hogy mi történt, csak szomorúan bámulta a macska nylon koporsóját. Még akkor sem sírt, mikor kíváncsian belenézett a zacskóba, és a saját szemével láthatta az elhunyt cicát.
Valahol a garázs mellett ástak egy kisebb gödröt, majd visszamentek a macskáért a fenyőfához. Kristóf komoly arccal, lassú, komótos, sőt ünnepélyes léptekkel vitte a zacskót. Látszólag nem fájt neki annyira a macska elvesztése. A játszó kisgyermekek szent komolyságával vitte a koporsót, úgy, ahogyan azt a temetéseken látta.
Mert Kristóf akkor temetést játszott.
Még a betonjárdán sétáltak, mikor feltűnt a frissen ásott gödör. A fiú hirtelen megállt. Anti nem tudta mire vélni ezt, pedig logikus volt: Kristóf - mielőtt végleg elhantolták volna a macskát - bizonyosságot akart. A maga módján meg is kapta: mielőtt Anti észbe kaphatott volna, egy gyengéd, de mégis határozott mozdulattal földhöz vágta a macska tetemét. Egyfajta ébresztőnek szánta ezt. A macska ugyan kettőt-hármat pattant a betonon, de - Kristóf legnagyobb döbbenetére - nem ébredt fel. Nem is nyávogott, nem is fújt, nem is szaladt fel mérgesen egy fára, csak mozdulatlanul feküdt a fiú lábai előtt.
Ekkor eredtek el Kristóf könnyei. Ekkor fogta fel, hogy a macska TÉNYLEG megdöglött. Végleg és visszavonhatatlanul. Talán életében először találkozott ilyen kézzelfoghatóan a halállal.
Még akkor is szipogott, mikor a sírhantba - kereszt gyanánt - egy fáról leszakított ágat tűzött, mely leginkább egy csúzliágasra hasonlított, mintsem egy feszületre.
Abban az évben a kollégák - anélkül, hogy ők maguk gondoskodtak volna erről - mindig találtak friss virágot a síron, egész késő őszig. Néha még az is megesett, hogy a hant előtt egy-egy kisebb kenyérdarabka hevert, tetején egy szelet párizsival...