Megtanulom tisztelni a teret,
izmot, inat, eret
szakasztó,
testemből keserű-sós könnyeket fakasztó
hegyeit, folyóit, dombjait,
s mind a többi, lábam elé szórt kincses lomjait.

Hajlít és feszít,
egyszer a fentből veszít,
máskor azt elnyeri,
a távolságot lassan, kortyonként elnyeli.

Most a lábam a legfőbb részem,
uralkodik az egészen.
Felismerem, hogy van talpam,
amivel egy előző életben, hol hangosan, hol halkan
csak az aszfalton jártam.
Eddig nem vártam
tőle, hogy dagadt hátizsákot cipeljen,
és még kövér célom is nyomja selyem
bőrét,
meg, hogy viselje kövek kínzó szúrását, mint tőrét.

Hajlít és feszít,
egyszer a fentből veszít,
máskor azt elnyeri,
a távolságot lassan, kortyonként elnyeli.

Tisztelgek kínlódó bokám,
kiszolgált öreg bakám
előtt,
mert mindig merít elég erőt,
hogy tovább vigyen.
Segít, hogy higgyem,
erőim nem végesek,
bennem a sejtek, az energiák, mindenre képesek.

Hajlít és feszít,
egyszer a fentből veszít,
máskor azt elnyeri,
a távolságot lassan, kortyonként elnyeli.

És végül a térdem.
Övé az érdem,
hogy e földi éden
barokk oltára
- büszkén isteni voltára -
meghajlásom szelíden fogadja,
és áldását csendesen megadja.

Reliegos 2006.05.20.