Sokszor nézel úgy kedvesen,
néha már zavar is, ahogy mosolyogsz,
úgy mint a kisgyermekre szokás.
Szeretem nézni ahogy alszol, ahogy vigyázol a hajadra,
nehogy összegyűrődjön, pedig én a jó újságot is gyűröm,
hogy legyen benne valami életszerű.
Talán ezért is mi még nem.
Majd egyszer ha megnézed a képet,
amit születésnapodra anyádtól most dobozban,
akkor tudni fogod, hogy kör helyett ellipszis,
az is kicsit görbén rajzolva.
Van egy kavicsom, amit még te találtál a Dunaparton
aztán tiedből enyém.
Sokat szorongatom és gondolkodok, te inkább álmodozol,
valahogy távolodólag eufemizál.
Még csak néhányszor mondtam neked
úgy igazán,
hogy szia,
de valahogy mégis vagy valaki a sokból.
Olyan ez mint ahogy a tűzifát nem teszed, hanem rakod,
közelítően tudatos.
Néha, amikor franciául suttogok a füledbe,
látom rajtad hogy tudod én csak leszek, vagy talán csak voltam,
aztán két nap múlva az egész meg sem történt,
legalábbis szerinted.
De boldog vagyok amikor becsukom az árnyékomra a kertkaput,
mert tudom, hogy kicsiből nagyba,
feketéből ugyan feketébe,
de abban is van egy kevés fehér.