Művész volt. Gyerekkori barát, szomszéd gyerek, majdnem testvér.
Tehetséges volt. míg új szenvedélye nem lett: az alkohol.
Hiába próbált bárki segíteni rajta, nem hagyta magát. Nem akart kigyógyulni új szerelméből, aki végleg magáévá tette. 48 évet élt.

A temetési szertartás egy falusi kis templomban volt. Orgonáján gyakran játszott ő is. Most érte, miatta, neki szólt az ima, az ének. A szentek velünk siratták eltékozolt éveit.
Itt döbbentem rá arra, hogy végleg vége a gyerekkornak és én is halandó vagyok. Elgondolkodva hallgattam a papot, közben messze kalandoztak gondolataim.
Egyszerre oldalba bökött a párom, aki alig ismerte az elhunytat.
- Nézz az oltárra!
Az oltár képe megváltozott. S a glóriás Krisztus helyett most ő, J. nézett ránk. Mosolygott, a glória helyett pedig bukósisak volt a fején. Nem tértem magamhoz a látványtól.. Nem szoktam hallucinálni és valószínű, hogy most sem csaltak meg az érzékeim. Hiszen Andris ugyanazt látja, amit én!
Mellettem térdelt a testvérem, de nem mertem szólni neki egy szót sem.
A gyászszertartás után a templom mögötti temetőbe kísértük J. hamvait. Csak ekkor mertem megkérdezni a hugomat:
- Motorozott valaha J.?
- Persze, volt egy mocija, ott tartotta az udvarban, nem emlékszel rá? Miért kérdezed?
Ezután elmeséltük neki az oltárkép változását. Sajnálta, hogy neki nem szóltunk akkor, ott a templomban. Ki tudja, mi lett volna a következménye. Látta volna ő is? Mit váltott volna ki belőle?
A családom szerint én boszi vagyok. Valóban megérzek sok dolgot, amit más nem...
J. képe azóta is úgy jelenik meg előtem, ahogy ott láttam: bukósisakkal, mosolyogva...
Talán az égi utakat rója, zenél és már nem hiányzik neki az alkohol.