Megálltam tegnap is, mert minden nap megállok.
Két út vezet valahová, melyikre lépjek?
Az egyik felfelé vezet, de a jelzőlámpa mindig piros.
A másik lefelé, az mindig zöld.
Eddig mindig lefelé mentem, vagy visszafordultam.
Szürke és fénytelen ez az út, göröngye talpamat marja,
ruhámat mérges tövisek szabdalják.
Az ég kékjét, szürke Nap festi át. Korom fekete világ.
Harcolni kell, a lét a tét, mint ócska rulett kerék forog.
Itt csak vesztesek játszanak, míg az alkohol dohányfüsttől
gőzölgő mocsara elnyel. De menni kell az idővel, sietni a holnapok elé,
bár nem érdemes, mert a lejtő egy gödörbe vezet és az ördög kapuja, kitárul.

Most nézem a másik utat, a lámpa piros szeme, mint sorompó utamat állja.
Valami megmozdult bennem. Karon fogta a vágy az álmokat, a láb mozdul
és tilosba lép.

Egy új világ. Az ég kék, a Nap aranyba jár, mindenhol csillogó paloták.
Káprázik a szem. Nagy, fekete autók cikáznak. Márványjárdán kopognak
kígyóbőr csizmák. és szőke bombázok kaparják a vastag pénztárcát.
Rettegni kezdek, mikor némi aprót dobálnak felém, nesze kutya egyél.
Itt nem figyelnek rám, nincsenek barátok. Minden üzlet és minden pénz,
és örülsz, ha a golyó elkerül. Boldognak látszol, mert saját szabályaid szerint játszol,
de fáj, mikor csuklódon kattan a bilincs.

Már szaladok vissza, mellettem fut a hamis csillogás és örülök, mikor meglátom a piros lámpát, meg a másik utat, a lejtőn lefelé. A túloldalt egy barátom vár, hideg sör van kezében,
és a pára rácsorog. Halk sóhaj szakad fel, a torok elszorul, mert megérkeztem,
itthon vagyok.