Lepusztult kert

Ott az fal, nagy nyílások
Tátonganak rajta, ablakok, ahol
Senkise lát ki, ajtók, melyeken
Élő nem halad át. Téglák és kövek
Omlanak, porból lettek, porrá
Válnak, mélyen ülik meg a kertet,
Ágakat tépnek a köztük
Nőni elég botor vagy bátor
Fáról, szirmokat ráznak a
Nyúlós földre, meg szabadon
Megcsipkézett gyomlevelet.
Zöld, vas szörnyeteg ásít,
Tágas torka a négyszeres
Rejtélyt úgy nyeli el,
Mint korábbi szamár az elébe adott
Spárgát zsályaszósszal, és lazacot.
Hasgatott deszkák, tört cserepek,
Életek romjai, apró, tarka szilánkok,
Újságpapírok, fecnik, vackok,
Szennyek, szemtelen szemetek
Várnak a rájuk leskelődő
Sorsra, kék kamionra,
Szennytelepekre, hol lesznek a tűznek
Nem szívesen vett martaléka.
Hangok is, távoliak,
Ordítoznak vagy csivitelnek
Arcok nélkül, asszonyi állatok,
Érthetetlen élve az életüket,
Néha a másét, vagy csak a marhák
Tompa, merengő létét
Másolgatva szerényebb módon
Konyhák és heverők közt.
Persze valódi állatok is
Élnek a kertben, éjosonó, meg
Szárnyas, nagy patkányok,
Fél tucat macska, korcs kutya, és
Néha betéved a szomszédságból
Szarka, rigó, poszáta,
Megpihen egy halom titkos célú
Ócskavason, borult kosáron,
Tollát rendezi, és menekül.
Itt a nap mindig izzik, annyira, hogy
Sokszor a loncos téglafal összes
Résén áttör a forró fénye,
És bezuhog, mint olvadt láva,
Vagy mint az undok répaleves
Gurgulázik a gégén -
Fittyet hányva szabálynak,
Szembesüt hajnalok hajnalától
Sokszor esteli nyolcig,
Még azután is tükröz egy-két
Itt feledett üvegcserepen,
Összetörött ablaktáblán,
Vagy feketének mondott
Mágiatükrön. Hol van a hold,
Hol van az őrület és a mámor
Szőke lovagja, barma, énekese?
Nincs más, nincs, csak a törmelékek
Tornyai, és fölöttük a nap.
Vagy lyukas, ócska, málló téglafalon
Bádog bunkerek, rozsdás vasdarabok,
Szálló löszhomok, mocskos vázak,
Marcangolt cafatok.
Nincs más, ebben a kertben
Dzsesszel az napfény és az élet,
És jobb híján ebbe fogunk
Itt belehalni.