Azt mondják, ha a halálukat érzik, elmennek. Ő pedig hazajött meghalni.
Néhány hete beköltözött hozzánk. Eleinte csak vacsorázni jött amikor a lányokat etettük. Később ő volt az első, már várt ránk a tálkájuk mellett.
A lányok elfogadták a jelenlétét, együtt ettek vele. Mellettük pihenhetett a kertben, nem zavarták el. Dewill, a másik férfi, (házőrzői minőségben) néha megkiabálta, aztán beletörődött a dologba. Ahol hét cicalány van, elfér egy kandúr.
Messziről hallani lehetett a hangját: jött hazafelé és mesélt. Érdekes módon, hosszú perceken át, mintha a napi élményeit mondta volna el.
Egyre szelídebb lett. Feljött a teraszra, itt aludt a székek alatt. Tejet ivott. Egyre kevésbé félt tőlünk. Ha nem jött, már hiányzott...

Tegnap, amikor a sóskát szedtem, zuhogó víz hangjára lettem figyelmes. Felfújható kerti medencénk peremén ült a Nagyfiú, alatta ömlött a víz. Mintha nem is érzékelte volna. Ölbe vettem, simogattam. Hagyta. Megpróbáltam tejet itatni vele, de nem nyílt ki a szája. Fecskendővel próbálkoztam, több sikerrel. Betettem egy dobozba, hátha elalszik.
Folytattam a kerti munkát, de újra zuhogott a víz. Megint a medence szélén volt. Újra levettem és egész nap mellette maradtam.
Simogattam, megpróbáltam életben tartani. Úgy tűnt, talán jobban van, de nagyon gyenge volt.
Amikor a párom hazaért és meglátta, elkeseredetten simogatta meg. Azt mondta, túl merevek az izmai, nem fogja megérni a mai napot.

Hazajött meghalni. Talán remélte, hogy mi tudunk rajta segíteni. Nem sikerült.
Este kilenc előtt, pokoli kínok között, a fájdalomtól kiabálva kimúlt.
Patkányméreg végzett vele.

A kertben, két fenyő között alussza örök álmát. Vajon ki okozta a halálát?
Tudom, hogy nem szabad senkinek rosszat kívánnom, mert az átok visszafordul. Tehát csak kérdezem: Miért kellett egy ártatlan teremtménynek így végeznie?