Mit is tudnék én mondani
Mit tudnék most én nyújtani
Mikor csak fájdalmat adok
Szeretetért rúgást hagyok
Hogy is kérném bocsánatod
Hogy mulasztanám haragod
Szenvedésed én enyhítném?
S szívedbe a kínt tovább döfném?

Tékozló lány fordul feléd
Most jogosan megtorlást vár
Megérdemli, de nagyon fáj,
Szégyenkezve áll most eléd.
Istenére nem mer nézni
Megbocsátást kérni nem mer
Bűnbánata óriás, tenger.
Reményt, hitét mind elveszti.

Áll, csak áll ott, hajtott fővel,
Szinte durcás, dacos arccal,
Esedezne makacs hővel,
Karöltve e heves harccal,
Esdeklését már fokozni
Nem lehet és nem érdemes,
Nem is küzd hát, kár küzdeni
Talán minden szó végzetes.

Mégis áll ott, kitartóan,
Megsebzettjét könnyben látja,
Sírva, bánva, szomorúan,
Pillantását bátran állja.
Hogy bocsáss meg, mégis kéri.
Mégis vágyik szeretetre,
Mégis kitart, reménykedik,
Mégis tűri, s bízik benne.

Te, ki szíved, lelked adtad,
Aranytálcán felkínáltad,
Átnyújtottad csukott szemmel
"Tessék, itt van, tiéd, vedd el."
És feltétlen bizalmadban,
Sebezhetőn támadtak meg,
Nem szándékkal, de kegyetlenül,
Épp az imádott, s ki szeret.

Én ostoba. Égek belül.
Lángol lelkem. Tűzbe merül.
Most már tudom. Mindent értek.
Hát megbocsátasz? Ezért égek.
Érdemlem még szereteted?
Leszek még az egyetlened?
Tudsz továbbra is úgy ölelni,
Mint ki visszatér szeretni?

Utoljára kérem szereteted.
S mint végső kapaszkodót ragadom meg.