1944-ben, egy szép őszi napon, váratlanul és hívatlanul bedöcögtek falunkba szekereikkel, az utólag felszabadítóknak nevezett vörös testvérek. Felszabadítóknak nevezni a Vörös Hadsereg katonáit a kommunizmus legnagyobb hazugsága volt, mert jelenlétük csak azt bizonyította, hogy a háború elveszett, és ezzel örökre Trianon revíziója, a szabadság hiú ábrándja, amelyért az egész magyar hadsereget feláldozták. Kegyetlen megszállók, ellenségek voltak, a javából. Akik kilőtték a szegény ember disznóját az ólból, akik a majorságot karóval verték agyon, hogy a mi szárnyasaink megzabálásával gyűjthessenek erőt, Kelet-Európa teljes "felszabadítására". Akik lányainkat, asszonyainkat meggyalázták alantos érzelmeik kielégítésére.
Falunkban csak egy napot pihentek, addig is volt riadalma a fehérnépségnek. Ezért elbújtak vagy feketébe öltözött, töpörödött vénasszonyokként, félénken csoszogtak, a szerelemre és zabrálásra kiéhezett vörös testvérek megtévesztésre. Addig ők szidták a németet, a magyart és minden más nációt, hogy lopott és rabolt az elfoglalt orosz területeken, de igazán, mesterien zabrálni csak a muszka tudott. Davaj csász, davaj minden! Utána meg, ha az óra csengetni mert, ijedtében beleeresztett géppisztolyából egy sorozatot, mert a közkatona a "szabadság" nagy hazájában még a napórát sem ismerte
Nagy megkönnyebbülésünkre, egy napi vodkázás, duhajkodás, zabrálás után tovább álltak, aminek nagyon örvendtünk, mert akkor még nem tudtuk, hogy a felszabadulásért ötven évet fogunk tölteni a kommunizmus koncentrációs táborában. A vörös testvérek nyomában jöttek más felszabadítók is, még véresebb kezűek, a Maniu bandák, a harácsolásra, bosszúra vágyó zsiványok, az erdélyi mártír magyarok vérét ontották mérhetetlen elvakultságukban Észak-Erdély elcsatolásáért.
Míg magyar lesz e a földön emlékezni fogunk, Szárazajtán, Csíkszentdomokoson és a más erdélyi helységekben ártatlanul kivégzett magyarokra, akiknek a barbárul kiontott véréért még ma sem szolgáltattak igazságot. A fejszével lefejezett, a közös gödörbe lőtt, a többségében fiatal, és ártatlan magyar fizette meg a román sovinizmus vérszomját.
A további román atrocitások megfékezésére szerencsénkre felszabadítóink átvették Észak Erdély adminisztrálását, (egyedüli jó, amit tettek) egészen 1945 március 6-ig, amikor hatalomra emelték dr. Petru Grozát, aki elegendő garanciát jelentett a hazai kommunistáknak és az orosz megszállóknak arra, hogy a kommunizmus Romániában is győzedelmeskedni fog.
És győzedelmeskedett, mert mint gomba az eső után, úgy szaporodtak a kommunisták: a társadalom lumpen rétegei, az írástudatlan napszámos, a csirizes kezű cipész, mind párttag lett 1945-ben. Egyik napról a másikra megváltozott az iskolai nevelés. A tanítóknak, hamar át kellett vegyék az új idők, új eszméit. Addig azt tanították nekünk, hogy: Nem, nem, soha! Azután már azt énekeltük minden nap -."Bátran előre elvtársak, irgalmat nem ismerünk". Hát irgalom nem volt senkinek, aki nem osztotta a koncentrációs táborok, az erőszakos kollektivizálás, az éhség, a rabság dicsőítését, az osztályharc állandó élesedése szellemében.