Ősidők különös köde hív,
járni holdfényes tájakon.
Rejtélyes barlang vár reám,
mohás temető, házorom.

Árnyam megelőz engemet,
hová ezüstös fény szitál.
Ébresztvén alvó lelkemet
kis szellő, borzongást csinál.

Már élednek ősi legendák,
ligetünk járja mély varázs.
Fellobban, tűzzé változik
pernyében nyugvó múlt-parázs.

Emlékszem újra tisztán én,
minden töredék életre kel.
Bármennyi kérdést felteszek,
a múlt mély kútja rá felel.

Átélek újra minden álmot,
rég feledett szerelmeket.
Poros lépcsők és tornyok várnak,
a múltban is veled leszek.

Megküzdvén érted sokszor ám,
szerelmes szív nem becstelen.
S mi kéz a kézben átmegyünk,
számtalan elmúlt életen.

Tűnik az éj, a köd dereng,
a hajnal zengi mámorát.
Érzem már múltam elhagyom,
engemet vár az új világ!