I.
Fekszel az ágyon, s én meg sem moccanok
Nehogy felkeltsenek a zavaró zajok
Elnézem nyugodtan pihenő testedet
Hallgatom lélegzeted ütemes neszét
Végignézek rajtad, minden atomod csábít
És reszketek, nehogy magammal bántsalak.

Boldog vagyok, hogy van szemem, hogy lássalak
S hogy van kezem, hogy érintselek
S hogy van szívem, ami Érted dobbanhat
S hogy van tüdőm, mivel Érted sóhajthatok
S hogy van eszem, mit Érted elveszíthetek
S mit Érted mégis megtartok.

Mert Te nemesíted az Igazságot
Te szentesíted a Tudást
Te adsz értelmet minden létezésnek
Köszönöm Neked, hogy Érted élek.
Soha más férfi, hős vagy isten nem kell.
Szeretlek Téged, Egyetlen Ember.


II.
Szégyellem magam, hogy mást is szerettem
Pedig csak Egyetlen érdemli szerelmem
Szégyellem magam, hogy sokáig vak voltam
Az Egyetlent magamtól ostobán eltoltam.

Szégyellem magam, hogy félreértettelek
Hogy mást akartam Beléd látni,
S nem vettem észre, aki igazán vagy,
Aki igazán értékesebb annál, kit Beléd képzeltem.

Érzek egy érzést, nemrég fedeztem fel,
Szeretek egy férfit igaz szerelemmel.
Soha más férfi, hős vagy isten nem kell.
Szeretlek Téged, Egyetlen Ember.