Valék én időknek vándora,
a végtelen kozmosz egén.
A csillagoknak útjain jár,
lelkem, mint az égi fény...

A távlatok nem rémítének,
szellemem a mélybe vágy.
Hol teremtő szerelemből
születik meg a világ!

A csillagködök sűrűsödnek,
egy új föld van ébredőn.
Érte szól mennyei ének,
vajúdásban szenvedőn...

Ó, jöjj, szeress, légy végzetem!
Ez új világ lesz otthonunk.
Hol minden szépség a miénk lesz,
gyönyörűbb, mit álmodunk!

Egy új föld, egy új naprendszer,
csillogó és zsenge még.
Ifjúságunk szinte örök,
meg sem látszik ezer év!

Sok kis patak, mennyi folyó,
és egy csöndes óceán.
Benne árnyas álomsziget,
vár reád és énreám...

Kéz a kézben, réten futunk,
szél lengeti a hajunk.
Mosolyog ránk a sok virág,
amit dajkál új napunk.

Rózsás hajnal, bíbor alkony,
és dalol az óceán.
Szerelemről szól az ének,
hallgatja ifjú, s leány.

Karjaimban elringatlak,
míg szaladnak a habok.
Halld hát az új világ hangját,
hol te vagy és én vagyok!