HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 10

Tagok összesen: 1865

Írás összesen: 48386

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

oroszlán
2019-06-10 15:49:02

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / abszurd
Szerző: FridtjófurFeltöltés dátuma: 2009-09-19

Szív

Levendulaszín, halovány ecsetvonások az alkonyat kék vásznán...

Ahogy kívánod. Engedelmesen megfogom a kezed, majd hunyorogva feltekintek az égre.
- Gyönyörű.
Elismerően bólintasz, mert tudod, hogy ahogy te sem, úgy én sem rejtek semmit a szavak, érintések mögé.
- Csak egy séta, semmi több - motyogom zavartan - Semmi több.
Hiszen hogy is lehetne másképp?

Mintha évszázadokkal ezelőtt találkoztunk volna először: én voltam a vadász és te az űzött vad. Sokáig nem engedtél magadhoz, kacagva játszadoztál a szívemmel; ártatlan mosolyok mögé rejtőzve figyelted, meddig bírom még, vajon mikor adom föl végre.
Mikor már éppen elértelek volna, könnyedén elfutottál előlem, és én csalódottan, mégis reménylángok ölelésében követtelek.
Szerettem ezeket a lángokat, mert egyáltalán nem perzseltek. Nem féltem tőlük. Langyos szellőként simogatták kipirult arcomat.
Furcsa, igaz? Akkor még...


Némán járjuk az esőillatú utcákat, kéz a kézben, akár a szerelmesek, és mégsem hisszük, hogy különleges volna az, amit teszünk.
Öblös, dohányszagú kiáltás visszhangzik az ódon falak közt: a nő minden szava százszor is végigfut a szíveken.
De mi, akár két lelketlen kőszobor, egyre távolodunk az ékszerként ragyogó egyszerűségtől. Porrá zúzzuk ezt a vasárnap esti festményt.

Keserű érintéseket váltottunk a liget fűzfáinak árnyékában, az ágak zöld függönye mögött. Mondd, mégis mi volt ebben olyan csodálatos? Akkor miért hagytad, hogy elkábítson az ocsmány hétköznapiasság? Miért kívántad annyira?
Miért voltál gyenge?
Aztán hirtelen - nem is tudom, mi lehetett a fordulópont - gyűlölni kezdted a korábban imádott világot, azt, amelyben mindketten felnőttünk, és engedted, sőt később már elvártad, hogy vakon kövesselek.


Szótlanul lépdelek melletted. Bízom benned. Mindig is bíztam benned, de sohasem mertem kimutatni, mit érzek. Hiszen emlékszem, mit mondtál erről: aljas, mocskos szokás ez, és ha valaha magamévá tenném, örök búcsút vehetnék tőled.
Fázom, de már nem vágyom arra, hogy közelebb húzódhassak hozzád. Te sem akarod az én közelségemet. Megalázó volna, rosszabb a pokolnál, és öntudatlanul sárba tipornám a méltóságodat, megaláznám ezt a romlottság fölé emelkedő éteri tökéletességet.
Már arra sem vagyok kíváncsi, hogy egyáltalán miért szereted, ha kéz a kézben járjuk a várost.

Érted már? Nincs többé "te vagy" és "én vagyok".
Te lettél a gyilkos, és én az áldozat. Ahol meggyengültem, ott döftél kést belém.
Hiszen megengedtem, hogy bármit tegyél velem.
- Mi vagyunk.


És a sebek felizzanak.
- Mi ez? - hangodban undor és félelem.
Most félsz, pedig azelőtt bátor voltál és erős.
Előttünk, a nedves macskaköveken a rőt cseppek minden lépésünkkel egyre nőnek, egyre sűrűbben pettyezik az utat, hogy végül sötétvörös patakként folyjanak össze.
- N-nem, az nem lehet, hogy...
Mindent tagadsz. Vadul rángatsz ide-oda, mint kisgyermek a játékszerét. Nem ellenkezem, és te letagadod az én fájdalmaimat is. Én csak egy rongybábu vagyok, semmi több. Semmi több.

- Ezt nem teheted! - sikoltasz fel hirtelen.
Lábad előtt egy emberi szív hever: alig dobog már, és habár olykor még felöklendezi a langyos, piros életet, minduntalan visszahanyatlik a porba. Vonaglik, elkeseredetten vergődik, amíg csak bírja...
- Hol vagy?
Immár a földön heverek, behunyt szemmel, láztól remegő testtel. A félhomályban csak te láthatsz. De a gondolataimba már nem láthatsz bele!
Tenyeredbe húzod, majd ajkaidhoz emeled a fel-fellüktető szívet, míg leszaggatom az ingemet. A gombok pattogva gurulnak szerteszét.
- Ezt nem teheted - nyögök fel.
Hát mondd meg, kérlek, mikor adom föl végre?

Mellkasomon, pontosan szívem helyén mély, tátongó seb húzódik: éhes, fekete hasadék, melyet nem gyógyíthatott be az idő gondos keze, de a reménylángoknak meghagyta, hogy bekormozzák.

- Szeretsz? Szeretsz, igaz?
De nem érdekel a válaszod.
- Mint úr a szolgáját - zihálom helyetted is -, mert a szolgád vagyok. Imádom a gyilkos fegyelmezettséged. Imádlak. Nézz rám! Én...

Sikerült végre elfojtanom a vágyat, a mámort ígérő gondolatot, hogy egyszer mindketten igazságos, szelíd vadászai és áldozatai leszünk az életnek: egyenrangú felek.
Büszke vagyok hát, felettébb büszke.


- Egy csepp érzést sem találsz már bennem! - suttogom - Nézz csak ide! Nézd, boldog vagyok, ahogy te is. Nézd!
Remegő ujjaimmal szétfeszítem a sebet, és erőtlenül mosolygok hozzá.
- Nem vagyok boldog. Te sem vagy.
És ha mégis? Könnyeid, ezek a drága könnyek akár a felhőtlen boldogság könnyei is lehetnének. Ha számomra különleges vagy, az nem csupán egyetlen vonást jelent.
- Nem.
- Ó, ne tagadd, kedves. Boldog voltam, amikor megtettük. Te és én. És te is boldog voltál, nem igaz? Emlékszel? Fogtam a kezed, segítettem, hogy megkarcold, hogy aztán kivágjuk az egészet. Mi ketten. Ennél nincs csodálatosabb, nincs semmi, ami...
Levegőért kapkodok.

- Elég! Hazudsz! Kínzó fájdalom volt, maga az őrület...

Belemarkolok a kövekbe, a porba, és megcsókolom a sötétszürke eget, a lila felhőfoszlányokat.
Egykori szívem hidegen loccsan és elveszik a feketeségben.




"Und ich bereue nichts, nicht einen Schritt: nicht einen Augenblick davon - auch wenn's verloren ist, auch wenn's für uns nicht reicht... es war doch nichts umsonst, bereue nichts davon. Nichts davon."



[Silbermond - Bereue nichts]


Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

mandolinos alkotást töltött fel Wilhelm Busch: A rózsa szólt, te kis cseléd... címmel a várólistára

alberth alkotást töltött fel A csavargó kismacska címmel a várólistára

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Őrangyalos című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Én láttam ŐKET! című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Szeretem című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Cseppjein a múltnak című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) A nyárhoz című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Őrangyalos című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Volt egyszer egy Sztár Áruház című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Ó, apám! című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Nap-leány című alkotáshoz

sankaszka bejegyzést írt a(z) Nap-leány című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel W. Busch: Die Rose sprach / A rózsa szólt címmel

oroszlán bejegyzést írt a(z) Őrangyalos című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Őrangyalos című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)