HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 7

Tagok összesen: 1880

Írás összesen: 49036

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-10-22 13:12:05

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: Maat Ka RaFeltöltés dátuma: 2009-09-29

Az Üstökös és a Tűz

Az Üstökös és a Tűz - Történet több felvonásban


Római szerelmesek

Dzsinnának hívtak. Mélyen depressziós és művészi hajlamú, férjezett római polgárasszony voltam Caracalla császár ideje alatt. Körülbelül öt éven át titkos szerelmem volt egy római légionárius. Csodálatos, daliás férfi volt, megfejthetetlen, misztikus tekintettel, ami hozzáláncolt engem lényéhez, elszakíthatatlanul.

Tanított engem a filozófiára, a rendezett és fegyelmezett írásra, hogy kaotikus, az érzelmek tengerén zűrzavarosan hánykolódó lelkem ne csak fájdalmas írás-töredékeket bocsásson ki magából, hanem tartalmas és mások által is élvezhető szövegeket. De maradt a különbség: ő túl filozofikus, racionális, érvekkel megalapozott, "ésszerű" volt, bennem pedig túl nagy lángon lobogtak és dúltak az érzelmek, és ebben a viharban a ráció ladikja könnyen felborulhatott... Mégis szeretett. Mindenkinél jobban. Nem érdekelte az sem, hogy férjem van (akivel boldogtalan voltam), attól sem tartott, hogy a társadalom kinézi őt magából, de mindvégig bűntudata volt. Nem magát és az állását féltette, hanem elsősorban engem. Hatalmas vitáink voltak, és nem tudtuk megérteni egymást: ő az érzelmek mindenekfelett állásába vetett megrendíthetetlen hitemet, én a logikus és követhető morálhoz való ragaszkodását. Amikor elhagyott engem végleg, azt is főleg miattam tette: annyira szégyellte magát miattam, hogy ezt már nem bírta tovább elviselni. Hiába könyörögtem neki sírva: a saját lelkiismeretemet bízd rám!!! De ő hajthatatlan volt. Amikor a bűntudat elhatározássá duzzadt, megingathatatlan volt; mindig is rettegtem tőle, hogy el fog jönni egyszer ez a pillanat. Mert tudtam, hogy amikor eljön, nincs visszaút, akármennyire is szenvedjen tőle ő maga is. Amikor elhagyott, elmondta, amire részleteiben már korábbi borongós pillanataiban is utalt: hogy én annyira felelőtlen és csapongó vagyok, és annyira nem tudok magamra vigyázni - a lelkiismeretemre, a morálomra, majdan az Istenek előtt tisztának maradásomra -, hogy neki kell ezt megtennie helyettem. Ezért, bár soha senkit így nem szeretett, és nem is fog soha többé, hiszen én vagyok az élete egyetlen, nagy szerelme, de most elhagy engem. Az én érdekemben is. Soha nem volt rajtam kívül kedvese, és soha többé nem is akadt. Meg sem házasodott, pedig egy jó és erkölcsös légionáriusnak illett volna talán. De ő engem szeretett, örök, megmásíthatatlan, a halálon át is kitartó szerelemmel. Én is szerettem őt, de mérges voltam, nagyon mérges. Minél jobban értettem, hogy értem tette, igazi, nemes, önfeláldozó szerelemből, annál mérgesebb voltam rá. És csak azt kiabáltam magamban: miért nem tudtad rám bízni a lelkiismeretemet, te rohadt...!!! Te szemét...!!! Te kegyetlen...!!! Te édes...!!! És közben mégis értettem, nagyon mélyen értettem őt, és tudtam, hogy nem szabad visszakönyörögnöm magam, nem szabad kísértenem őt a szerelmemmel. Mert ő áhítozik a legjobban csak egy sebtiben lehelt csókra tőlem... de tudja, hogy nem szabad meginognia. Kettőnk helyett is bölcsnek kell lennie. Neki kell képviselnie és megvédenie mindkettőnk morális és lelkiismereti tisztaságát.

Valahol nagyon mélyen, minden dühöm mögött, pontosan tudtam, hogy sohasem fogom őt többé megkísérteni a szerelmemmel. Mert nem akarok neki fájdalmat okozni. Végtelenül tiszteltem őt erejéért, és bár az évek elhomályosították az arcát, mély hálám, tiszteletem és szerelmem sosem múlt el, a depresszió mélységes bugyraiban sem. És tudom, hogy ő is haláláig szeretett. És hogy boldog, a fájdalmán át is, hogy jót tehetett velem, és megkímélhetett engem önmagamtól.

De akkor nem emlékeztünk egy réges-régi emlékre. Egy emlékre, ami sokkal régebb óta egymáshoz kötött minket, amire ha emlékeztünk volna, megérthettük volna legalább töredékében mélységes szerelmünknek az időben messze visszamutató okát.


Ősmúlt az arab világban

Sok-sok évszázaddal a római kor előtt történt. Megszerettem egy férfit. Nem tudtam, mi vonz hozzá annyira, talán a mély és bölcs, mindent tudó tekintete, talán a szelíd, visszafogott, megfontolt viselkedése, talán a távolba révedő tekintete, amikor próbálom kitalálni, hogy vajon mire gondol, milyen messzi emlékeket idéz fel a lelke... amitől a szív megdobban...

Egy gazdag arab uralkodó lánya voltam, körülvett a pompa, a kényelem, az ékszerek és a tarka ruhák, és nekem minden okom meglett volna rá, hogy boldog és elégedett legyek. De nem voltam igazából az. Mindig hiányzott valami, amit nem értettem, ami kapcsolatban van a veszéllyel, a nagyon mély tudással, a rejtélyekkel, azzal, ami mélyebben van annál, mint ami látszik... Egy szép napon sivatagi emberek érkeztek hozzánk. Férfiak a sivatagból, egyszerű, kopott ruhában, amin semmilyen ékszer nem volt; arcukat és szájukat kendővel védték az állandóan felverődő homoktól. Bár korábban a legutolsó lovászfiún vagy tevehajcsáron sem láttam ennyire jellegtelen és egyszerű ruhát, valamiért elkezdett vonzani és érdekelni. Különösen pedig azok a sokat sejtető tekintetek a kendő fölött...

Ő is köztük volt. Legtitokzatosabb mind közül. A szemei a legtöbb bölcsességet rejtők... és engem ez a misztikus tudás magával ragadott, és meg akartam ismerni.

Beszélők voltak. Tanítók, akik járták a sivatagot, és az egymással állandó harcban álló beduin törzseket és a sokkal messzebbi vidékek lakóit tanították a szellem bölcsességére. Amikor tudtam, hogy Ő is megszeretett, meglátta bennem a csodát, a képességeket, a bölcsesség tiszta csíráját, otthagytam apámat és a sivatagjárókkal tartottam. Nagy botrány lett belőle a sah udvarában, kitagadtak, de nem érdekelt, úgysem akartam visszajönni ide többé. Inkább a szegénységet és a bölcsességet választottam, mint az üres gazdagságot.

Tanító lettem én is, méghozzá az egyik legjobb tanító, ami önmagában is ritkaság volt, nemhogy nőként Sivatagjáró Beszélővé válni, méghozzá ennyire más családi környezet után... De Mellette csak egy gyenge árnyéknak éreztem magam; senki nem tudott úgy tanítani, olyan megrendíthetetlen hittel hinni a szellem erejében, olyan lelkesedéssel és odaadással fordulni még a legbalgábbak felé is, mint Ő. Ő fény volt az éjszakában, a csapat vezetője. És én meg sem próbáltam megközelíteni ragyogó üstökös-mivoltát: ő maga volt a csoda, aki pusztán a létével is tanít! Gyermekeket akartunk, hogy a bölcsesség ne csak tanítás útján szaporodjon, hanem az élet ősi áldása útján is. De csodálatos történetünknek hamar véget vetett a sors.

Amikor meghalt a kedvesem, először meg akartam halni én is; képtelen voltam elképzelni, hogy lehet még élet nélküle; ő volt a csapat szelleme, a fény az éjszakában, a tűz, a tudás lángoló üstököse, akire mindannyian felnéztünk; nekem pedig ezen kívül külön is az életem értelme volt. Amikor elveszítettem, hihetetlen mértékben kívántam a halált. Megölték őt, a küldetése teljesítése közben, pedig mennyire hitt abban, hogy ha belopózik az ellenséges táborba, fog találni egy embert, egyetlen egy embert legalább, akinek át tudja adni a szellem lángját, a bölcsesség szeretetét, és aki továbbadja majd a csapatának, katona a katonának, ember az embernek, és így tovább... A lopózás közben leszúrták. Szemtől szemben, nem hátulról, mert nem volt gyáva szembenézni semmilyen fájdalommal vagy veszéllyel, de meglepték, és nem volt már annyi ideje, hogy a szúrást kivédje. Vártuk őt biztonságos távolságból, ahogy kérte... sokáig... órákig... egy-két napig is talán, amikor utána mentünk. A barbár vándor horda rég továbbállt, romokat hagyva maga után, és néhány holttestet. Ott hevert Ő, még épphogy élt, mellkasából kiállt egy tőr. Odarohantam hozzá, egyszerűen nem hittem el, hogy ez történt...!!! Hogyan...? Miért...? Kedvesem... Zokogva ráborulok a mellkasára. Suttog. Ezt súgja: vidd... tovább... a küldetést...! A Szellem igéjének... nem szabad meghalnia soha. Tudom, hogy képes vagy rá... Most pedig, kérlek, húzd ki a tőrt. Mire én, sikoltva, felfogva a szavai mögött rejlő rémisztő valóságot: De hát akkor meghalsz!!! Erre ő, mosolyogva: Ennek így kell lennie. Ez volt megírva az Égi Történelemben.

Megértettem, hogy így kell lennie, és irtózatos kínnal, mintha magamat ölném meg közben, kihúztam belőle a tőrt, és reszkettem a zokogástól.

Hetekig teljes némaságba burkolóztam. Megtéptem a ruhám, a hajam, megszaggattam magam, a bőröm, a testem... nem akartam továbbmenni a sivatagban, hosszú-hosszú ideig csak a bucka mellett feküdtem a földön, ami alatt a teste pihent, szemeim üvegesen meredtek a semmibe, és némán csorogtak a könnyeim. Egyedül az ígéretem tartott életben: hogy azt mondtam neki: igen, továbbviszem a küldetést, csak ne félj, kedvesem... Hihetetlen küzdelem dúlt bennem. Az egyik oldalon: a szerelmem. És a neki tett ígéretem. A másik oldalon: szintén a szerelmem. Aki a másvilágon van, ahol a szelleme vár rám, és akivel ezen a földön már többet nem lehetek együtt. És a rideg valóságban pedig az üresség: nincsen már itt velem! A két ellentétes irány, melyek mindegyike halott szerelmem felé húzott: szelleme és a neki tett ígéretem ellentétes irányaiba, majd szétszakított. Pokoli, halálos fájdalmakat éltem át; azt hittem, akármennyire is akarok, képtelen leszek hű lenni a Neki tett ígéretemhez, és túlélni Nélküle, és továbbvinni a küldetést. De végül győzött a szerelem: akkor szerethetem őt igazán, ha továbbviszem a feladatot, amit rám hagyott. Onnantól fogva a mindig feketében járó, gyönyörű, fiatal, síró és fogait összeszorítva kitartó özvegy lett belőlem, aki soha nem adta fel a küldetés teljesítését. A többi sivatagjáró Tanító nagyon tisztelt, szeretett és elfogadott tiszteletbeli vezérüknek, mint akiben egy régmúlt mester szelleme él tovább. Nőként ez akkoriban minden korábbi furcsaságomhoz képest is még nagyobb ritkaság volt.

Halálomig hű maradtam az ígéretemhez. De tettem én több ígéretet is, nem is egyet, százezret, milliárdot is talán, vagy talán végtelen sokat, mindig ugyanazt: Ígérem, kedvesem, egyszer lesz egy másik élet, amikor együtt leszünk. Amikor nem választ el minket többé a halál. Ígérem, örökké szeretni foglak, és felismerlek Téged, akármilyen bőrbe is bújj, esküszöm, felismerlek Téged, egyetlen Szerelmem!!! Esküszöm, felismerlek a szívem dobbanásából; talán már nem fogom tudni édes nevedet, talán azt sem fogom tudni, hogy most ki vagyok, és talán semmire sem fogok emlékezni a múltból, de egyet felismerek majd, Szerelmem, esküszöm: a szerelmet, amit irántad érzek. Felismerem majd, ha belenézek végtelen szemeidbe. Esküszöm, Szerelmem, felismerem majd, hogy egyszer Téged szerettelek. Esküszöm, szeretni fogjuk még egymást egy másik életben. Akármi is történjen, és akárkiként is ébredjünk majd egy új életre: ha találkozunk, emlékezni fogok Rád a szívem dobbanásából. Esküszöm, Szerelmem.

Sok-sok évezreddel később az eskümet betartottam.
És most, hogy betartottam, már elengedhetem.


Néhány évezred egy röpke pillanat csupán...

Elmúlt sok idő... És találkoztak a szerelmesek. Nem emlékeztek egykori önmagukra, a kedvesükre, az esküre sem, és a küldetésre sem, ami az emberiség fáradhatatlan tanításáért és felemeléséért folyt... Nem emlékeztek a sivatagjáró üstökös-lelkű férfira és az egyetlen sivatagjáró nőre, akiben élő tűz égett, és aki valaha férfi spirituális társaság vezetőjévé emelkedhetett - mert nem volt ő gyenge árnyék, hanem lángoló tűz, aki szeretett, és aki második helyre rakta csak magát a férfi után, akit szeretett. Elmúlt sok-sok idő, és nem emlékeztek már a múltra. De nagy parádé volt, óriási felvonulás, kürtökkel, dobokkal, patazajjal, kardok csörgésével... Egy gazdag római polgárasszony a pocakos kereskedő férje társaságában részt vett egy látványos felvonuláson, ahol a győztes római légió vonult fel büszkén, diadalmasan, ragyogó sisakokkal a fejükön. És észrevette őt a tömegben... a nő a férfit, a férfi a nőt. Nem tudták, honnan ismerik egymást, nem tudták, miért szeretik egymást, de meglátták egymás tekintetét, és tudták, hogy ez elől nem menekülhetnek többé. Azok a szemek... mit mondanak? Mire utalnak? Mit kéne bennük felismerni...??? Nem tudták. Csak a szerelmet, fellángolva, érthetetlenül, intenzíven és megmásíthatatlanul.

De ők már nem ismerték fel a múltat, nem emlékeztek a régmúlt közös emlékeire. Csak a szerelemre emlékeztek. Az esküt öntudatlanul betartották, de elengedni még nem tudták. Ehhez egy újabb találkozás kellett, egy új korban.


A Legmélyebb Sötétség Idején

Aztán sok-sok idő telt el, sok-sok évszázad, és eljött egy sokkal biztonságosabb és egyben sokkal veszélyesebb, szép-rút, kegyetlen új kor. És a két lélek ismét találkozott... És nem tudták, miért, de valami kimondhatatlan szikrázás indult köztük. Villantak a szemek... Vajon milyen múlt emléke sejlik fel mögötte...?

Nincsenek egyedül. Mindketten megtalálták már a szerelmüket, külön-külön, ki-ki a magáét, hiába találkoztak. De mégis így van ez jól. A lány ezt az életét sokkal tudatosabban éli, mint sok-sok előzőt; tudja, hogy a legnagyobb szerelmek sem tartanak örökké, és hogy a legszomorúbb kapcsolatok mögött is lehet, hogy ott rejlik az a lélek, akire valójában örök idők óta várunk. Tudja, hogy a Társával van. Az egyetlen, igazi, megmásíthatatlan nagy Ő-vel. És azt is tudja, hogy senkinek az életét nem akarja szétdúlni, még azokét sem, akiket nagyon szeret. Azokét a legkevésbé. Szerelmes és boldog, örül frissen megtalált Társának, és élvezi az életet! Közben ír, kiírja magából érzelmeit, gondolatait és álmait; lemegy a lélek mélységeibe, lelát olyan birodalmakba, ahova nem sokan, és szolgálatába állítja a képességeit az összes tiszta, de reményvesztetten-reménykedő léleknek, akinek szüksége van rá. A lány tudja, hogy az egyetlen Társával van együtt, minden idők örök Harcosával.

De amikor meglátja azt az arcot... azt a tekintetet... az ereiben a vér száguldozni kezd, a térdei megremegnek, levegőt nehezen vesz, és szép lassan, fokozatosan elkezd emlékezni... Hogy valaha volt egy férfi... nem is egy! Sok férfi volt ő, különböző testek, korok, történetek, életek, de ugyanaz a lélek... Mégis ugyanaz a lélek. És amikor belenéz a szemeibe... micsoda gyönyörű szép, mély szemek! Meg is dicséri, milyen szép szemei vannak...

Tudja, hogy nem a társát látja, azt is tudja, hogy a társa mélységesen megérti őt, és várja otthon, amíg a lány a sorsát kutatja, és azt énekli közben, régi-új, ősrégi és vadonatúj Kedvesét várva haza: Boldogság, gyere haza... És tudja, hogy akkor fog hazajönni, amikor a múlt már nem kísérti.

Mégis szent, mégis szép ez a régi-új-emlék-szerelem. Mélységes tisztaság és mélységes ragaszkodás van benne. Béke. Tisztaság. És elengedés. A lány elnézi a fiú távolba meredő tekintetét, füstbe vesző arcát, büszke, visszafogott tartását..., szelíden érzékeli lényének körülötte kavargó, jellegzetes, félreismerhetetlen, szikrázóan elektromos erőterét, és a lány azt kívánja magában, mélységes mélyen: bárcsak ez az ember boldog lenne.

Ahogy gyönyörködik szemeiben, talán elképzel egy lágy, szellőben elröppenő csókot, egy bensőséges ölelést, amiben az összes érzelem benne van... egy gyöngéd, tiszta mosolyt, az arcának szeretetteljes végigsimítását kézfejével és ujjaival... mosolyt, mosolyt, mosolyt, mély-mély szeretettel teli, tiszta, szavak nélküli mosolyt, s egy mély, mindent értő, elengedő tekintetet. És a lány tudja: mindennél jobban azt akarja, hogy ez az ember boldog legyen. Az igazi társával, aki nem ő. És ebben nincsen semmi baj. Ebben szelíd, elengedő, mély-mély szeretet, békés mosolygás és a dolgok természetének harmóniája nyugszik.

És a lány azt is tudja, hogy ennek az embernek ő soha-soha-soha nem ártana.

Előbb nyelné le tulajdon öklét.

Azt szeretné, hogy boldog legyen azzal, akit választott. Hogy békében zárják le a múltat. Hogy az emlékek örökké szent, nemes, csodálatos és hatalmas, de pecséttel lezárt kincsek maradjanak. Hogy a régi-régi esküt, miután megtartották, elengedhessék végre.

A lány tudja, hogy ennek a férfinak soha-soha nem akarna ártani. Amit elmondott, közös történetük része, a fiúnak joga van tudnia róla, és kell is tudnia róla. És a lány biztos benne, hogy a fiú nem fogja bolondnak nézni, nem hiszi őt elmeháborodottnak, skizofrénnek vagy gyilkos hajlamú, kegyetlen, rossz szándékú embernek.

Csak egy lánynak, akinek mély története van. És akinek a történetéhez az ő története is kapcsolódik.

És azt is pontosan tudja, hogy bár a fiú nem beszél róla, de sejti és érzi ő is, amit a lány érez; a lány látja ezt jól a szemeiben.

Hiszen a Csönd sokkal többet elárul minden szónál...

És mindezt, talán, kölcsönösen megértik egyszer. Egyszer, valamikor...

Amikor a Világkorszakok újabb villanása bekövetkezik, és az Idő Égi Kereke egy újabbat fordul. És az Üstökös és a Tűz újra találkozik. Valahol, messze, a távoli jövőben.

Anélkül, hogy a múlt egy ősrégi eskühöz kötné őket. Elengedve. Szabadon. Mosolyogva.

2009. szept. 14, szept. 20.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1310
Időpont: 2009-10-01 15:03:14

Tetsztett az írásod, mert sok gondolat megfogalmazódik benne. Nem mindennek értek ugyan egyet, de ez nem gond, hisz különbözőek vagyunk. A lényeg: jól fogalmazott, tartalmas írást olvastam tőled!:)

Legutóbb történt

Kankalin bejegyzést írt a(z) Őszlegény című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Őszlegény című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Mese Kicsi Fánkról, meg a Hangról - I. rész című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Őszlegény című alkotáshoz

Vox humana bejegyzést írt a(z) Őszlegény című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) fényfürösztött álmok című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Voks-sokk című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Mese Kicsi Fánkról, meg a Hangról - I. rész című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Mese Kicsi Fánkról, meg a Hangról - II. rész című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Néhány madár köröz című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Őszlegény című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) fényfürösztött álmok című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Őszlegény című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Édes otthon című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Mária/A gyermektelen című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)