HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Közös regény Emlékoldalak Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 11

Tagok összesen: 1921

Írás összesen: 51299

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2021-04-02 10:09:35

Szülinaposok
Reklám

Naturánia - Mantova F?szerolaj Spray
Prózai művek / egyéb
Szerző: Maat Ka RaFeltöltés dátuma: 2009-10-14

Dzsinna ... 6. A tisztaság kora

A kertben ülök. Hintaszékemben pihenek. Kezemben a naplóm, szívemben az álmok, szememben a könnyek, lelkemben a lángok... Írok. Mert írnom kell. El kell mesélnem a történetem. Ki olvassa majd el? Mindenki! Az egész világ...! Senki sem. De nem számít. Nekem írnom kell. Tehát írok.

És közben várom, hogy a madarak meg merjenek közelíteni, csodálatos éneküket ne csak a távolból hallhassam.

Hogy is kezdődött minden...? Hadd meséljek egy kicsit erről a tiszta, szent, védett és szívemben mélyen elzárt könyvecskéről, a világról, amikor még olyan egyszerű és örömteli volt minden, amikor még nem volt gond és bánat, nem volt fájdalom, csak felhőtlen és gondatlan gyermeklét, és anyám végtelen, olthatatlan, védelmező szeretete, ami a biztonság és boldogság jótékony fátylát borította életemre észrevétlenül.

Hogy kezdődött minden? Megszülettem. Teliholdkor, a farkasok vonításával együtt ordítottam magam bele ebbe a világba. Nem csaptak nagy hűhót a születésemkor, egyedül egy asszony minden álma és több évi vágyakozása vált hirtelen valóvá. Az anyám. Születésem után több napra eszméletét vesztette, nagyon megviselte őt a szülés. És amikor anyai érzései végül magához térítették, még hosszú időn keresztül zokogott, mert érzékeny lelke nem merte elhinni sem, hogy vele is megtörténhet ekkora boldogság: anya lehetett.

Mégis elhagytam egyszer. Ez nálunk talán már családi hagyomány... A gyerekek elindulnak saját útjukon, és elhagyják családjukat, szerető szüleiket. Apámra nem emlékszem, talán ő is magára hagyta édesanyámat, amikor még beszélni sem tudó kisbaba voltam, vagy még korábban, amikor még nem ismertem a világ hideg-rideg valóságát.

Édesanyám élete nagy részét magányban élte le. Család, férj nélkül, egy szem gyermekével, aki fiatal lány korában otthagyta. Szegény asszony volt, gyümölcsök termesztésével és a piacon eladásával próbálta fenntartani magát és engem. Időnként elvállalt mosást, varrást, takarítást, főzést, amit csak lehetett, hogy megkeresse a kenyérre valót egyetlen kislányának. Áldott, szent, minden áldozatra kész, csöndes asszony volt, és panasz sosem hagyta el az ajkát. Derűsen és életvidáman élt, gondjai ellenére is. Én mindezekről nem tudtam, mert számomra egy mesés Paradicsomot teremtett otthonunkban, amiben felhőtlenül boldog lehettem.

Akkor még minden olyan tiszta volt. Olyan tiszta, olyan szent, olyan folyamatosan születő. Még most is látom magam előtt a csöppnyi házat, a kertet, ahol édesanyám zöldséget-gyümölcsöt termesztett. Kislány voltam, vak és botor, és észre sem vettem, olyan természetes volt, hogy a földi Paradicsom az otthonom.

Volt egy hintám a kertben... Egy hatalmas tölgyfa lágy ölén ringatózhattam, amikor csak akartam. A grandiózus tölgy hűs árnyékot adott, lágy, óvó szeretettel vigyázott rám, mintha csak anyám lelke egy darabjának megtestesülése lenne. Biztonságérzetet nyújtott hatalmas, fölém boruló koronája, úgy vigyázott rám, aki méreteimben inkább közelebb voltam egy hangyához, mint a hatalmas fához. Milyen kicsinynek, milyen apró semminek, és mégis milyen boldognak, élőnek és védettnek éreztem ott magam! "Dzsinna, drágám! Leszedtem a szőlőt! Gyere, egyél!"- kiáltotta sokszor anyám. És én olyankor szépen lehuppantam a hintáról, amit még nagyapám - édesanyám apja - szerelt fel évekkel ezelőtt, és kiléptem az ősöreg tölgy bölcs birodalmából, ki a mókusok és harkályok titokzatos világából a pezsgő és élettel teli napfényre, anyám gyümölcsillatos kötényébe, vidám, egyszerű, életerős lényének világába. Leültünk a teraszon; még mindig emlékszem, ahogy megreccsen alattunk a pad fája. Történeteket mesélt nekem, melyeken sokat álmélkodtam és nevettem. Nagyon közel ültünk egymáshoz, és a szívünk is nagyon közel állt egymáshoz. Annyiszor ültünk ott a teraszon, hogy megszámolni sem tudom. És eszegettük a szőlőt, és mindenféle más gyümölcsöt, az évszaknak megfelelően.

Anyám kötényében mindig gyümölcsöt tartott. Mindig vitte magával, mint afféle örök talizmánt, a friss, idény szerinti, édes, illatozó gyümölcsöket. Mindig volt nála valami, mintha csak az élet és szeretetének szimbóluma lett volna a gyümölcs. Ez volt a mindene. Ha az utcán sétálva megláttunk egy síró kisfiút, már ott is volt a kezében egy duzzadó alma vagy körte, anyám széles mosolyától kísérve. Ha egy jó szóra, ha bátorításra, vigaszra volt szükség, anyám mindig ott volt, kötényében az elmaradhatatlan gyümölcsökkel. Így is hívták a környékbeliek: gyümölcsös asszony. Volt, aki hóbortosnak tartotta kissé, és nevetett rajta, és volt, aki áldott jó léleknek, de aki ismerte, közömbös nem volt iránta.

Mintha egy finom műszer lett volna a gyümölcs, mely édesanyám szeretetét, odaadását lett volna hivatott kimutatni. Gyakran szólított így, melyet akkor nem értettem, és jelentőségét csak hosszú évekkel később fogtam fel: "Édes gyümölcsöm, egyetlenem." Ezzel mindent elmondott. Sokkal később jöttem csak rá, mennyit is jelentett anyámnak ez az egyszerű megszólítás. Mindent.

Egyetlen egyszer láttam csak üres köténnyel. Ernyedt, oldala mellett lógó kezekkel, a semmibe meredő tekintettel, könnyek halvány nyomával az arcán. Fakón, bágyadtan, csöndesen, a fájdalomtól mégis szinte üvöltő szemekkel állt a teraszon, és tekintete a távolba veszett. Kislány voltam még, nem értettem, mi történt, szokatlan látványától mégis szinte a földbe gyökerezett a lábam. Aztán megtudtam: akkor halt meg a nagyapám.

Hosszú-hosszú évekkel később ébredtem csak rá, ki is volt valójában az édesanyám. Felismertem, hogy feltétel nélkül szeretett, mindent elnézett, mindent megbocsátott nekem, és az életét is feláldozta volna értem szó nélkül, mosolyogva. Amikor a fiatal kereskedővel elindultam saját életem felé, és szinte egyik napról a másikra kiüresedett anyám békés, meleg otthona, ahol addig éltem, anyám egy szóval sem tartóztatott. Igaz, könnyek remegtek a szemében, de azt mondta: "Menjél, drágám. Menj a saját életedet élni, menj, ahova csak szeretnél, ahol szeretettel várnak, ahol új életedet megkezdheted. Menj, ha szeretnél, menj, hogy boldog legyél!" És utoljára még szorosan átölelt. Csak hosszú évekkel később fogtam fel, mekkora fájdalmat okozhatott neki váratlan távozásom, és mekkora emberi nagyság kellett elengedni engem zokszó nélkül, és felvállalni hátralevő életére a magányt. Megértettem, és megéreztem elemi hiányát. Belém hasított a fájdalmas, bűntudattal vegyes, édes érzés: szeretem őt! És látni szeretném! Édesanyám! Ki más ringasson óvó, meleg karjaival ebben a kegyetlen, érzéketlen világban, ki szeressen, ki vigasztaljon, ha bánatom van... Talán még semmi sincs veszve! Talán viszontláthatom még őt, elmondhatom neki, mennyire szeretem, mennyire szép, tiszta, bensőséges, csodálatos volt minden, amikor még meleg, óvó otthonában éltem, mennyire nem ismertem a világ rútságát, az emberek kegyetlenségét, a fájdalmat, a magányt és a búskomorságot! Talán még megköszönhetem neki azokat a szent, csodálatos és feledhetetlen gyermekéveket, amiket ő tett igazán széppé, olthatatlan anyai szeretetével, szüntelen igyekezetével. Talán még megmondhatom neki, hogy mennyire szeretem, talán még bocsánatot kérhetek tőle...! Talán még visszahozhatom egy kicsit, amit eltéptem egyszer... Nem, még nem lehet késő! Édesanya mindig megbocsát! Meg fog érteni, szerető karjaival átölel, és úgy fogad, mintha csak tegnap távoztam volna!

Néhány évvel ezelőtt történt, hogy mint egy megveszett bolond, kapkodva bepakoltam pár selyem holmit és tisztálkodási szert a csomagomba, és futottam az első hajóhoz, ami szülővárosomba visz majd. Csak gyorsan, minél előbb...! Szaladtam, ahogy csak bírtam, csomagom csapkodta a hátamat. El se búcsúztam férjemtől, csak üzenetet hagytam neki, hogy pár napra távoztam, de ne féljen, majd hazajövök. Emlékszem, a fullasztó hőségben hogy csapkodta a csomagom és hosszú hajam a melegtől, a rohanástól és az idegességtől izzadt hátamat... Hogy felverte a cipőm a port a ruhámra rohanás közben... Hogy tapadt rám a ruha és a hajam, hogy húzta beakadt hajamat a csomag, hogy feltörte lábamat a nem rohanásra tervezett elegáns cipő, s én nem törődtem vele...

Milyen hosszú volt az a pár óra hazafelé a hajón!

De megéri, gondoltam; igen, megéri, hiszen láthatom őt, a rég elfeledett édesanyámat, és akkor elmondhatok neki mindent... És minden rendben lesz újból... Talán megkérem, költözzön hozzánk Rómába, igen! Biztosan velem fog jönni! És akkor onnantól fogva nem lesz magány, bánat és szomorúság! Mindketten boldogok lehetünk, minden nap találkozhatunk, együtt mehetünk ide-oda, fürdőbe, fogadásokra, sétálni, és többé egyikőnk sem lesz magányos! És akkor minden megint olyan jó lesz, mint réges-rég... Boldogságban, szeretetben.

Amikor odaértem, a szomszédoktól megtudtam: édesanyám nem él már. Hosszú ideig betegeskedett, és utolsó napjaiban már csak olykor-olykor volt magánál, akkor is suttogva azt sírta: "Dzsinna... Hol van az én kislányom...?" Nem tudott már kivárni. Előbb vitte el a fájdalom.

Hiába zokogtam a temetőben a sírjánál: tudtam, azt a tiszta, feltétel nélküli szeretetet, amivel ő szeretett engem, nem hozhatom többé vissza. Talán a másvilágon megbocsátott, és szeretettel tekint le a Földre egyetlen, síró kislányára. De mindhiába. Elkéstem. És sohasem fogom tudni visszahozni, ami egyszer elveszett.

2004. Április 26.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1309
Időpont: 2009-10-14 22:16:38

Ez az élők bűntudata. Mikor meghal valaki, minden apróság rázuhan a lélekre...a fájdalom, és a bűntudat. A bűntudat amiatt, ami talán tényleg nem olyan nagy horderejű dolog, de a halál fényében annak tűnik.
Tanulság viszont: addig kell kifejezni a másik iránt érzett szeretetet, amíg nem késő...és addig kell megbecsülni azokat akik szeretnek, akiket szeretünk. Hány embernek kellene ezt szem előtt tartani a mai rohanó világban...és nem egyszer nekem is...

Legutóbb történt

Marcsy bejegyzést írt a(z) Holnapokon át című alkotáshoz

T. Pandur Judit alkotást töltött fel Holland hazugság 3. címmel

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 2. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 1. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Lumba és az oltás című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (10.) című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (9.) című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (9.) című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (8.) című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (8.) című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (7.) című alkotáshoz

Susanne alkotást töltött fel Bennünket sem került el címmel

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (6.) című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Tavaszi lidérke című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Megérkezett április című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) rakoncátlan automata című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) [...és nincs] című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál alkotást töltött fel A szívek kövein címmel a várólistára

Susanne bejegyzést írt a(z) Holnapokon át című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Megérkezett április című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Robival az élet... című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 2. című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 1. című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Tavaszi lidérke című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) rakoncátlan automata című alkotáshoz

Kankalin alkotást töltött fel Tibor napján címmel

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel a harmadik fiú címmel a várólistára

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) rakoncátlan automata című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Tavaszi lidérke című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) A Csalitos csoportban című alkotáshoz

gleam bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 2. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 2. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 1. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Robival az élet... című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2021 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)