HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Közös regény Emlékoldalak Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 5

Online vendég: 19

Tagok összesen: 1921

Írás összesen: 51317

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2021-04-02 10:09:35

Szülinaposok
Reklám

Naturánia - Mantova F?szerolaj Spray
Prózai művek / egyéb
Szerző: Maat Ka RaFeltöltés dátuma: 2009-10-15

Dzsinna ... 7. Elszigeteltség és kacagás

Dzsinna vagyok. Hallom a hangokat, és emlékezem.

Dzsinna vagyok. Érzem a múlt érzéseit, és emlékezem a múltamra.

Dzsinna vagyok. Képeket látok. Rég elfeledett, elemien igaz és természetes, ősi, zsigereimben élő-égő, beporosodott és régóta bent pihenő, mégis örökké élő, eleven képeket, amik az ősi ösztön erejével törnek fel tudatom mély bugyraiból a felszínre.

Templomokat látok... Boltíveket... Sok-sok követ, követ, követ. Sírkövet... Napfényes, szimmetrikus, nyílegyenes fasorokat, tengerpartot. Folyópartot, tópartot, különböző vízpartokat. Álmodok. És álmaimban emlékezem. Mindig látom a képeket. A nappalok pihenők, amikor átmenetileg eltűnnek tudatom felszínéről a képek, éjjelente pedig éberen emlékezem álmomban.

Egy temető. Egy lefelé lejtő út. Sírkövek. Ridegen, hidegen, mégis, némaságukban is beszédesen üzennek felém mozdulatlan márvány karjaikkal.

Napfény. Egy hosszú, szinte végtelennek tetsző, csodálatos, szabályos fasor. Szabadság, boldogság érzete. Iszom magamba a napfényt, és megtelek örömmel. Ez is rég történt... Sok-sok ideje ennek már...

Emberek forgataga, szerelmes nevetés, messze a tengerbe nyúló móló... Utcai zenészek, hajók, színes ruhák...

Arcok... Arcok és arcok... Emlékek, emlékek... Csupa-csupa emlék...

Lüktető hullámokként hasítanak belém az emlékek. Mindegyik másmilyen. Mindegyiknek egészen más íze, világa, érzete van, mégis mindet összeköt egy megfoghatatlan, mindig másképp megjelenő, rejtélyes, mégis biztos és rendíthetetlen tudat: ez ÉN vagyok...

Emlékezetem a hasonló érzéseket vonzza be... Olykor teher nekem élő tudatom börtönébe bezárva lennem... Elszigetelve a többi "normális" embertől, aki csak éli életét öntudatlanul, pusztán néhány évre-évtizedre visszatekintő emlékezettel... Emlékeimben érzek milliárdnyi érzést... Boldogságot! Szerelmet! Fájdalmat! Elvesztést! Elvesztést... Elvesztést... Megmaradok egy kicsit ennél az érzésnél, nem tudok védekezni ellene, vonz, mint a mágnes: hagyom, hogy átjárjon a fájdalom. Emlékezem először a szabadságra, a boldogságra, az "otthon vagyok" édes biztonságérzetére, utána az elvesztésre... A fájdalomra... a szenvedésre...

Saját börtönünkből a legnehezebb kitörni.

Akarok-e egyáltalán? Hova lennék az emlékeim nélkül? Ki maradna belőlem akkor? Ha kell, a fájdalmat is vállalom inkább, csak a szürkeséget ne... Csak a szürke, sivár, érzelmek nélküli, rideg, idegen életet ne...

Emlékeim... Hol vagytok? Lement a Nap, bíbor sugarai végigfutnak a vízen... a nyári melegben jól esik a hűsítő, friss szél az arcomon. Emlékek... Hajók... Bevillan valami ismét... Lóbáljuk a lábunkat a víz fölött. Csak ő meg én... Milyen szép... Milyen mélyen, messze van a víz alattunk... Ha most belökném, megszabadulhatnék tőle... Hogy a csúcson vesszen el... Ne legyen ideje bemocskolódni, ne tudjanak megrohadni még az emlékei is... Megölni! Hogy megőrizzem! Megfojtani! Hogy igaz maradhasson! Megsemmisíteni! Hogy örökké létezhessen! Tisztán, beszennyezetlenül! És mégsem ártani neki soha, még ha az emlékei be is mocskolódnak... Csak szeretni... Megóvni, bárhogyan is. És emlékezni...

Verejtékemben úszva csapkodok, fuldokolva török fel a mélyből, szakítom, szaggatom az álom vastag és szívós hártyáját, míg végre felverekedem magam az öntudatra. Megint Dzsinna vagyok. És emlékeim ismét elsüllyedtek messze, a múltam óceánjában...

Ahogy Ő is elsüllyedhetett volna... Gyönyörű kis teste küzdhetett volna egy ideig a víz lehúzó örvénye ellen, míg fel nem adja végleg, és a hajók alá nem csúszik... De tudom, hogy ez nem történt meg soha. Nem öltem meg, hogy megóvjam igazán, hogy megóvjam a rothadástól. Tudom, hogy jól cselekedtem. De emlékeinek bemocskolódása mégis annyira fáj...

Akkor engedtem el végül, amikor minden darabokra hullott szét. Amikor már nyoma sem volt az ifjúkor tisztaságának és szennyezetlen bájának. Akkor engedtem el, amikor már lemoshatatlanul mocskos lett köztünk minden. Én mégis arra emlékezem, ami szép és jó volt köztünk, ami tiszta és nemes volt, ami áldott és csodálatos volt. Arra kéne emlékeznem. Nem a fájdalomra, a kínra, az elvesztésére, halálának gondolatára... Ezerszer, végtelenszer és ismét... A rettenetre, hogy elveszítem...

Már megint álmodom... Éles csík hasít keresztül agyamon, és én másodszorra is kinyitom szemeim. Sötét van, csak a csillagok világítanak az égen. Gent ritmusos szuszogása hallatszik mellettem. Mint akit üldöznek, teljes pánikban rántom magamba a levegőt a pillanat törtrésze alatt! Aztán szép lassan, nyugodtan, türelemmel, végtelenül hosszú ideig fújom ki... Megnyugszom. Finom, tompa, távolodó foszlányait érzem csak a fájdalomnak. Mi a csudát álmodtam én már megint... Nem emlékszem. Biztos valami szokásos butaságomat... Talán kutyák hajszoltak, űztek, marcangoltak, és én féltem. Vagy megint Róla álmodtam, elvesztésének értelmetlenségéről, fájdalmáról... Mit számít most már...

Milyen kellemes ez a hűs éjjeli szellő! Meglebbenti függönyünket és hosszú hajamat. Gent szuszog mellettem. Nem túlzottan foglalkoztat; aludjon csak békésen mellettem, és álmodja a maga álmait, amik nem az enyémek. Szép csöndben, légiesen kiszállok az ágyból. Mintha csak szellem volnék! Vékony takarónk alig érezhetően, selymesen húzódik végig oldalamon és lábaimon... Nesztelen léptekkel a teraszajtóhoz suhanok. Kilépek - milyen hűvös a levegő! - borzong végig testemen a felismerés. De nem számít, alig veszem észre. Nyárfalevélként rezgő, rázkódó testemet, összeverődő térdeimet, vacogó fogsoromat mintegy kívülről figyelem. Gyarló test, milyen érzékeny vagy, mennyire távol állsz az örök létű, mindent kibíró, végtelenül erős lélek szilárd valóságától...!

Belekacagok az éjszakába. Ahogy a hűvös szél megérinti az álom izzadtságától még mindig kissé nyirkos testemet, fulladozó csuklássá változik a kacagás. De én hallom belül, elemi erővel, megrendíthetetlenül a lelkem kacagását... És tudom, hogy csak ez számít. Talán egy szánalmas bolondnak tart a környezetem, de kit érdekel? Egy röpke életet töltök velük csupán, de a lelkem halhatatlan, erős kacagása kitart minden viszontagságon át. Hallom akkor is, amikor sírok, amikor szenvedek, amikor úgy érzem, minden elveszett: hallom a lelkem örökké tartó, boldog, erős kacagását, aki tudja, hogy a világi gondok nem érinthetik meg sohasem.

A Hold rám kacsint. Visszakacsintok rá. Régi barátok vagyunk már sok-sok idő óta... Emlékszem szelíd barátkozásunkra is, amikor a fürdőből jöttem haza Genthez... Az éjszaka sötét csendjében ő volt az egyetlen vezetőm... Ahogy oly sokszor ezelőtt is... Már születésemkor is ő vezérelt a Földre... Ahogy oly sokszor korábban is...

Nézem az éjszakát. Nézem a csillagokat. Nézem a körülöttem elterülő világ belátható szegletét, nézem a meg nem értést... A ridegséget. A sivárságot. Az idegenséget. Nézem, ahogy egyedül vagyok, csak magamban. Nézem a békésen szuszogó és mit sem sejtő Gent testének halvány körvonalait a szoba sötétjében... És bár a testem egyre kevésbé képes rá a hidegtől, lélekben hangosan és erőteljesen nevetek. Talán ez az idegenség, ez a vadság... Talán ez a rideg, világi vakság... Ami üres pillantással néz vissza rám minduntalan, ha a Világba sikoltom magam... Talán ez az elszigetelő idegenség tesz mindent mégiscsak széppé. Hogy nem e világra való vagyok, hogy az álmaimban élek, látomások közt; ez a fájdalmas gyönyör az én szabadságom. Hogy én érzek, igazán és mélyen érzek, míg mások csak vaksin botorkálnak az életben, és igyekeznek minden világi örömöt azonnal megszerezni, hiszen ők nem várhatnak tovább... Ők csak egyszer élnek... És az élet oly rövid... Míg én látok, én legalább valamennyire látok, és emlékezem. Talán ettől szép és gyötrő, kínnal teli és mégis nemes ez a csodálatos álomlét, ez a gyönyörű kín, ez a fájdalmas gyönyör, ez az örök érvényű magány, elmulaszthatatlan elszigeteltség. Ez az életem.

Dzsinna vagyok, idegen, és boldog. Mégiscsak boldog, minden kín ellenére. Mert akármennyire is fájjon az emlékek visszahozhatatlansága, az álmaim magánya, idegenségem az emberek közt: mégiscsak tudom, hogy legalább valamennyire önmagam vagyok. És ez megér minden szenvedést.

Reggel ismét Gent szavára ébredek. Az éjszaka hagyott lábnyomaim szinte még látszanak az erkélyen. De csak én látom. A rám vakok szeme elől örökké rejtve van.

Ez az én titkom. Ez, ami izgalmassá teszi a létet az emberek közt. Ez a titkom, hogy én én vagyok. Önmagam vagyok. És más vagyok. És idegen vagyok. Hiába marcangolnak a kínok: az én szívem legalább él. Felvállalok jót és rosszat, szenvedést és örömet: felvállalom önmagamat.

Én-ségem teszi ínycsiklandóan, kacagtatóan izgalmassá jelmezbál-létem az emberek örökké változó forgatagában. Gyönyörű kín ez a bújócska-élet.

Dzsinna vagyok. És most búcsút intek. De utoljára halljátok még lelkem kiapadhatatlan, örök érvényű, szilaj, sikoltó kacagását a szélben, miközben távozom. Én voltam az.

~ Vége ~

2004. Április 22. A teljes Dzsinna novellasorozat megszerkesztve és némelyest átírva: 2009. Szeptember-Október.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1309
Időpont: 2009-10-15 15:09:08

Végigolvastam a sorozatot. Jól megjeleníted benne azt, ami végbemegy egy boldogtalan nő lelkében, és közben lassan feltárult Dzsinna élete, a múlt és lehetett sejteni a közeli jövőt is. Különösen az a rész tetszett, ahol leírtad a szerelmesek találkozásait...innen lehet tudni a távoli jövőt is.:)

Legutóbb történt

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) kéjes mosolyával a kín figyelt című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Versike címmel

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Ha majd a május... című alkotáshoz

dpanka bejegyzést írt a(z) Tavaszi zönge című alkotáshoz

sailor alkotást töltött fel kéjes mosolyával a kín figyelt címmel a várólistára

Vári Zoltán Pál alkotást töltött fel A legélőbb remény címmel a várólistára

Kankalin bejegyzést írt a(z) Tibor napján című alkotáshoz

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Mi a baj velem? címmel a várólistára

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 4. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 3. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 2. című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Tavaszi vihar című alkotáshoz

magam alkotást töltött fel Tavaszi vihar címmel

Kankalin bejegyzést írt a(z) Profit című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 4. című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Profit című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Fodrozó magány című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Bennünket sem került el című alkotáshoz

Kankalin alkotást töltött fel Profit címmel

Kankalin bejegyzést írt a(z) Tibor napján című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Tibor napján című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Madarak- fák napja nálunk című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) A varázsseprű című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) A Föld napja című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 4. című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Álmomban című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Pletykák egy panelházból című alkotáshoz

Bálint István alkotást töltött fel A téren vártalak címmel a várólistára

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Álmomban című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Tibor napján című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Fodrozó magány című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Pletykák egy panelházból című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 3. című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 2. című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Bennünket sem került el című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Robival az élet... című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Madarak- fák napja nálunk című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Robival az élet... című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Madarak- fák napja nálunk című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2021 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)