Emlékszem, még kislánykoromban
iskolai szünetben nála nyaraltam.
Nagymamám már nagyon idősen
állt az udvarban szálfaegyenesen.

Kedves mosollyal várt engem,
nagy tál epret tartva kezében,
ősz haja lobogott a szélben,
hosszú ruhájában tipegett elém.

Hozzá mindig örömmel utaztam,
füstöt eregető hosszú vonatban,
kanyarogva a fenyőfák között,
az ablakban állva ábrándoztam.

Bámultam a csodás erdélyi tájat,
az égig felnyúló fenyőfákat,
élvezettel szívtam magamba
a sűrű erdő ózondús illatát.

Boldogságom nem tartott sokáig,
közeledett a front a határhoz.
Rokonoktól búcsúzni kellett,
elhagynunk kedves otthonunkat.

Édes jó nagyanyám karjába zárt
fülembe suttogta: utoljára lát.
Háború zord szele kegyetlenül
nagyon messze elsodort tőle.

A jövendölése beteljesedett:
többé engem nem ölelhetett.
Nemsokára postás hozta a hírt:
Ő elment örökre; ott nyugszik

a havasok aljában, Páva község
temetőjében, fenyőfák tövében;
őseink mellett alussza örök álmát,
s az égi mezőkről tekint le ránk.