Egyszer egy éjjelen,
nálam itt volt jelen
egy ufo-legénység.
Talán csak véletlen,
ebben az életben
ez a kis csekélység...

Fény vetül ablakon,
egy vékony alakon
lágy sziluett-gyanánt.
Olyan mint kisgyerek,
vékonyabb is lehet
s az ujjai puhák.

Az ágyamhoz oson,
hogy álmokat hozzon,
oly szépet, s ostobát.
Mily sokan szeretik,
a hosszú kezeit,
ám ez egy más világ.

Néz nagy bogár szeme,
lám, tennem kellene
amit ő akarna.
Már hipnotizálna,
de ez mindhiába,
nem engedi a karma.

Már többen is jönnek,
bár mindent bevetnek,
de nem vihetnek, hát
Megmozdulok, kelek,
ők tovarebbennek
az erkélyünkön át.

Az ufo eliszkol,
már fenn jár valahol
az éjszaka egén.
De nem raboltak el,
míg nekik menni kell
ha ellenáll egyén.

Talán nem vétkezik,
s más ufo érkezik,
maradok reménylő.
Hogy kísérlet-alany,
nem leszek én magam.
s nem is lesz merénylő.

Ahogy mi szeretünk,
az él majd az ő bennük,
és baráti gesztus.
Jellemük mint folyam,
áldozatos, olyan,
amilyen volt Krisztus.

Addig ezer ufo,
legyen bár ragyogó
nem kápráztat engem.
Mert ha a szellemük
nem társul mi velünk,
bármily lehet, menjen!