Megszálltuk Szlovákiát?

S hogy miért mondom ezt? - mindjárt érthető lesz, ha elolvassák/meghallgatják írásomat. Kolleganőm családi körülményei miatt hirtelen elment tőlünk, ezért új munkaerő került hozzánk. Éva került mellém az irodába, főnököm ajánlotta fölvételét; kedves, nyugodt természetű asszony jó irodai gyakorlattal. Már ismertük egymást, sorstársak voltunk, ő is egyedül nevelte lányát és fiát. Hamar barátságba kerültünk, gyakran találkoztunk munkaidőn túl is nála, vagy minálunk.

Rokonai látogatására érkezett egy "hazánktól idegenbe szakadt" férfi Belgiumból, éppen Éva lakása mellé, a szomszéd házba. Kedves és csinos kolleganőm tetszett neki, hamar szerét ejtette, hogy megismerkedjék vele. Utána folyton a nyomában járt. Egy Ford Mikro-busszal közlekedett, úgy hajtott vele, mint a szélvész. Néhányszor meghívott bennünket szórakozni. Voltunk Vácon, Deákváron egy éjszakai bárban, meg máshol is.

1968. augusztus 20-a emlékezetes maradt számomra, de biztos vagyok benne, hogy egyikünk sem felejti el ezt a napot.
Több mint negyven éve történt, hogy szórakozni indultunk ünnep előtti szombat délután. Nem gondoltunk arra, hogy hamarosan történelmi eseménynek résztvevői leszünk.

Vili meghívott bennünket vacsorázni, Salgótarjánba, az új toronyház éttermébe. Elfogadtuk a meghívást, jól éreztük magunkat, beszélgettünk, még táncoltunk is a földszinti nagyteremben. Lehetett már este 11 óra, amikor hazafelé készülődtünk. Szécsényt elhagyva, két határőr állította le az autót, - mindnyájunkat igazoltatták.

- Kérem, forduljanak vissza, ezen az úton nem mehetnek tovább. Évával a hátsó ülésen összenéztünk. Talán Vili papírjaival lehet valami baj, - mivel külföldi állampolgár? Nem értettük.

- Miért nem mehetünk haza? - kérdeztük egyszerre.
- Az utat lezárták! - közölték röviden.
- Gyerekeim otthon várnak; haza kell mennem, megijednek, ha nem érek haza - sóhajtottam.
- Sajnos, nem mondhatok többet - válaszolta a katona. Hiába könyörögtünk. Azt sem ajánlotta, hogy az Ipoly-menti gyalogúton próbálkozzunk hazajutni.

Végképp' nem értettük, - annyira különösnek találtuk az egészet. Vili, a Belga (magunk között így hívtuk) említette, hogy rokonai élnek Szécsényben, szállást kérhet tőlük éjszakára. Mit tehettünk volna egyebet, visszafordultunk. Arra gondoltunk, onnan hazatelefonálunk, ne izguljanak miattunk.

Visszafordult a kocsival és mikor bekopogunk, már éjfél is elmúlt, álmukból vertük föl a családot, nem biztos, hogy örültek a váratlan látogatásnak! Azért szállást kaptunk. Szerettük volna az otthoniakat tájékoztatni, hol vagyunk, de a telefonjuk süket volt. Miért? Ki tudja? Most már igazán nem értettük a helyzetet, szállásadóink sem tudtak bővebb felvilágosítással szolgálni, azt mondták, este még jó volt a készülék.

Reggel korán keltünk Évával. Gondoltuk, ha nem lehet autóval közlekedni, Vili ráér, de mi kimegyünk a vasútállomásra, és vonattal megyünk haza. Már elmúlt nyolc óra, az irodában kellene lennünk. Az állomáson nagy körülményesen sikerült telefonvonalat kapni. Még ez is - gondoltuk. Könyörgésünkre azonban kivételesen kapcsolták a balassagyarmati Városházát.

Főnökünkkel beszéltem.
- Katika! Hol vannak? Megijesztettek, amiért nem találtuk reggel az irodában!
- Mi is megijedtünk, amikor éjféltájban Salgótarjánból hazafelé jövet Szécsény után lezárták az útvonalat, nem tudtunk hazamenni.