Valahol, messze a csillagokon túl, létezett egy csodálatos birodalom, melynek létezéséről kevesen tudhattak csak. Mert a távoli világ egy pontján feküdt és titkait csak azok számára tárta fel, kiknek tiszta volt a szíve és nem ismerte a gonoszságot. Ezt a birodalmat azonban nem a Földön kell keresnünk, hanem onnan jóval messze.
Hogy hol?
Egy távoli bolygón, melynek gyűrűit talán már mindenki látta az ég távoli pontján, vagy ha ott nem is hát a könyvek lapjain biztosan. Úgy bizony, történetünk a Szaturnuszon játszódik, mely az univerzum messzeségében található. A planéta északi részén élt Imelda királynő, ki eme ragyogó birodalmat vezette melynek neve: Ariana.
Amíg a királynő uralkodott népe nem szenvedett hiányt semmiben. Alattvalói boldogan éltek, nem voltak háborúk, sem pedig járványok, mert a királynő igyekezett mindig népe érdekét nézni.
Csakhogy, valaki mást akart.
Egy éjszaka ugyanis, félelmetes horda támadt a királyságra, a gonosz főpap Kranosz elakarta foglalni a trónt,hogy így szerezze meg a királyságban lévő óriási mágikus erőt.
Fejébe vette ugyanis,hogy a királynő hatalma majd teljesíti minden mohó kívánságát, de azt nem sejtette,hogy a kristály azonban nem egy tárgy, hanem egy személy.
Azon az éjszakán, mikor a főpap megtámadta a kastélyt a királynő egy apró csomagot adott át annak a lovagnak,ki életét védte.
- Nagyon vigyázz rá! - suttogta a lovagnak. - Ő a királyság jövője!
- Bízhat bennem, fenség! - hajolt meg a lovag.
Imelda elmosolyodott, tudta,hogy hűséges lovagjában megbízhat és nem fogja hagyni,hogy leghőbb kincsének bántódása essen. A lovag útnak indult, a kastély rejtett alagútjain keresztül mentette ki azt, kit rá bízott az uralkodó, az élete árán is megvédte.
Eközben Kranosz emberei elfogták a királynőt és a férfi lába elé vonszolták, a főpap igyekezett rávenni a nőt,hogy árulja el merre van a kristály. Ő azonban nem volt hajlandó ezt megtenni, a főpapnak ekkor feltűnt,hogy a király nincs imádott királynője mellett.
- Hol van a férjed? - kérdezte dühösen Kranosz.
- Nem számít, őt már soha senki nem hozhatja vissza! - mondta Imelda.
A királynő lila szemeiben bátorság és elszántság csillogott, nem félt semmitől, mert tudta,hogy a királyság jövője biztonságban van és senki sem bánthatja. Az sem bántotta,hogy Kranosz örökös börtön fogságra ítélte,hogy soha senki ne láthassa a királynő arcát. Csakhogy a királynő nem hagyta magát, mielőtt a tömlöcébe zárták volna Kranosz felé fordult.
- Jól figyelj rám Kranosz, eljön majd a nap mikor rémuralmad véget ér! Mert a Fekete Rózsa és a Remény Fénye utadat állja! Ők megfognak állítani és soha senkinek nem árthatsz többé!
A trónbitorló nem vette komolyan a királynő szavait, mert nagyon jól tudta,hogy azok csupán egy ősrégi legendára hivatkoznak, ám ő,hogy ezt elkerülje már megtette a kellő óvintézkedéseket. Azt azonban nem sejtette,hogy valaki, távol a palotában folyó zűrzavartól egy apró kisházba viszi a királynő által átadott csomagot.
A lovag egyszerű hétköznapi utazó álcáját öltötte magára és úgy döntött így védelmezi meg azt, mit királynője rábízott. Ez a valami egy kis baba volt, a királynő és a király egyetlen gyermeke, egy fiú. Ahogy a lovag letette a gyermeket jobban megnézte.
A kisfiú fekete hajú volt, akár az édesanyja, ám a szeme oly kéken ragyogott akár az ég, ezt édesapjától örökölte. Ahogy így figyelte a bolygó fiatal hercegét, eszébe jutott,hogy a gyermeket elkell rejtenie a külvilágtól,hogy nyugodt élete legyen, mint az összes többi gyermeknek, szerencsére nem kellett egyedül nevelnie őt,hisz mellette volt párja, aki sajátjaként szerette a fiút és megfogadta,hogy megvédi, történjék bármi.
Amikor a lovag a gyermekre mérte tekintetét észre vette,hogy a csöpp kis herceg békésen álmodott az ágyában. Elmosolyodott és megsimogatta a fiúcska fejét.
- Egy nap, visszatérhetsz a kastélyba, ám addig még hosszú út vár rád - suttogta a fiúnak. - Harry Caleb!