HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 20

Tagok összesen: 1863

Írás összesen: 48265

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

black eagle
2019-05-15 22:31:41

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / fantasy
Szerző: Niko SimoFeltöltés dátuma: 2009-12-21

Álmodj! (11. Fejezet)

Át az óceánon

Lágy őszi szél borzolt a hajunkba, ahogy ott álltunk a kikötőben, az ámulattól némán. Előttünk a vízen ringatózott a hatalmas, hófehér La Princessa. Fél órája kezdődött meg a beszállás, de mi csak álltunk mozdulatlan, csomagjaink a lábunk mellett ledobálva. Azt se nagyon érzékeltük, hogy jobbról-balról lökdösnek bennünket a felszálló utasok.
A hajópallón három, sötétkék egyenruhába öltözött férfi fogadta az utasokat. Az egyik, kitűzői alapján, maga a kapitány lehetett. Barátságosan kezet fogott mindenkivel, majd társaira mutatott. A közvetlenül mellette álló tiszt lehetett az írnok, aki felvette az utasok adatait és ellenőrizte a jegyeket, a harmadik férfi pedig welcome-drinkeket osztogatott.
Shay megköszörülte a torkát, majd felénk fordult.
- Azt hiszem... - kezdte.
- Igen - helyeselt Angel.
- Talán... - kapcsolódott be Brandon.
- Menjünk! - sóhajtottam én is.
Vállunkra kaptuk csomagjainkat, s megindultunk a palló felé. Először Shay, majd Angel és Bran lépett fel. Kicsit haboztam, mielőtt követtem volna őket. Elnéztem az öböl felett, magamba szívtam a sós levegőt, szememmel egy darabig követtem az egyik sirályt, amelyik épp lecsapott áldozatára.
Megindultam társaim után, s abban a pillanatban, amint ráléptem a fából készült rámpára, megcsúsztam, éppenhogy meg tudtam kapaszkodni a korlátban. Nem volt túl okos ötlet a magasított sarkú cipő.
A kis malőr után óvatosabban, szinte tipegve közelítettem a fogadó bizottsághoz. Brandon épp akkor nyújtotta át a jegyeinket az írnoknak, aki a nap felé tartotta a papírokat, majd végigmérte négyünket,s apró fejbólintással engedett utunkra. A pezsgőt elutasítva léptünk el a tisztek mellett.
Óriási ajtón át jutottunk be a hajó belsejébe, ahol két hostess várt ránk, hogy útba igazítsanak a kajütök felé. Mivel Victor két szobát foglaltatott le nekünk, ezért úgy beszéltük meg a srácokkal, hogy Shay Brannel, Angel velem fog osztozni. A fiúkat a szőke hajú lány vezette el, mi pedig a barnát kaptuk, aki hátraintett egy hordárért. A fiú elvette a táskáinkat, majd a hostess után indultunk.

Tágas, kétágyas szobát kaptunk az első emeleten. Ó, igen, a La Princessa emeletes. Az ablakokon beáradt a délutáni napfény, megvilágítva a virágos tapétájú helyiséget. Közvetlenül a bejárat mellett volt a saját fürdőszobánk, káddal, masszírozós zuhanyfülkével együtt. Victor kitett magáért.
Miután a hostess és a hordár távozott, kipakoltunk a táskákból, majd levetődtünk az ágyainkra. Iszonyú kényelmes volt a matrac, nagyon lágy a takaró. El tudtunk volna tölteni benne egy teljes életet. Fetrengőzésünknek az ajtó felől érkező kopogás vetett véget. Angel engedte be a jövevényeket, a srácokat.
- A ti szobátok sokkal jobb - nyafogott Shay.
- Miért? A tiétekben nincs ágy?
- De, van - dörmögte Bran. - Egy.
- Egy? - húztam fel a szemöldököm.
- A nászutas lakosztályt foglalta le Vic. - Nem bírtuk megállni, kiröhögtük a fiúkat.
- Azt hiszem, a nagybátyád azt nekem és Shaynek szánhatta - nyögte két csuklás között Angel.
- Lehet - morgott.
- És kaptatok ajándék óvszereket is? - csúfolódtam.
- Szobatársakat kellene cserélnünk - nézett szúrósan Shay figyelmen kívül hagyva a kérdést.
- A homoszexualitás manapság teljesen elfogadott - szívóztam tovább.
- Fejezz étek már be a kárörvendést és csináljunk már valamit! - dühödött be Brandon.
- Jól van, jól van - emelte fel a kezét védekezően Angel. - Bran, menj, szedd össze a cuccod, aztán cserélhetünk.
- Kösz - azzal már ki is fordult az ajtón.
- Húsz perc múlva fel kell mennünk a díszterembe, biztonsági oktatásra - tájékoztatott Shay. - Induljunk együtt, jó?
- Persze - bólogattam.
Angel épp akkor fejezte be a csomagolást, amikor Brandon visszaérkezett. Ledobta a szoba közepére a zsákját, majd a fürdőbe iramodott. Angel vetett rám egy búcsúpillantást, majd Shay-el átmentek a nászutas lakosztályba. Halottam, amint Bran kinyitja a zuhanycsapot, így hát én is elhagytam a szobát. Nem bíztam magamban.
Körbe néztem a folyosón, hogy mégis merre induljak el, és úgy döntöttem, hogy azzal ellenkező irányba megyek, mint amerről jöttünk. Kóboroltam egy keveset a szintek között, megbámultam a legénység egynémely tagját, és az utasokat, míg találtam egy ajtót, ami a fedélzetre nyílt.
Tisztára úgy nézett ki, mint a Titanic, s csak remélni mertem, hogy útközben nem futunk bele egy jéghegybe. Ahogy végiglépdeltem a faborítású padlón, egyre inkább ellazultam. A hajó hátsó fedélzetén padokat helyeztek el, lepottyantottam magam az egyikre. Csodás érzés volt szétnézni olyan magasságból a kikötőn. Sűrűn egymás mellett horgonyoztak a jachtok, sirályok halásztak, s kint a távolban, a nyílt óceánon látni véltem kisebb csónakokat is. Gyengéd hullámok nyaldosták a La Princessa oldalát, a vízfelszínről ezer színben tükröződött vissza a nap. Mélyeket lélegeztem a nehéz levegőből és elmosolyodtam.
Nyugalmamat egy tiszt zavarta meg. Ideje volt elindulni a díszterembe. Az alig húsz éves srác készségesen elkísért a legfelső emeleten helyet kapó teremhez, ahol már utasok százai gyülekeztek ízlésesen megterített asztaloknál. Egyre inkább az az érzésem volt, hogy Victor egy vagyont adott ki azokért a jegyekért.
Megláttam Shayéket, ahogy aggódva körbe-körbe pillantanak a tömegen engem keresve. Sietősen utat törtem magamnak feléjük, majd mikor az asztalunkhoz értem, bocsánatkérő kifejezéssel az arcomon zuttyantam közéjük.
- Merre jártál? - kérdezte Brandon.
- A fedélzeten üldögéltem.
Az emelvény felé fordultam, ami nem messze volt a mi asztalunktól. Egy magas, széles vállú, őszes hajú férfi lépett a mikrofonhoz.
- Hölgyeim és Uraim! Ezennel szeretném megkezdeni a bevezetést az általános tudnivalókba, amik az Önök biztonságát és kényelmét szolgálja - kezdte. - A nevem Lincoln Joshua, a La Princessa első tisztje és egyben orvosa vagyok.
Gyér taps hangzott fel, s miután az is elhalt, belevágott mondandójába, ami rendkívül hosszúnak bizonyult. Már épp elkezdtem volna ásítozni unalmamba, mikor a következőket mondta:
- Nagyjából ennyi lenne, de a szobáikban elhelyezett tájékoztatókban részletesebben elolvashatnak mindent. És ezennel a La Princessa elhagyja a Kikötővárost! Kérem Önöket, hogy ha bármi kérdésük, problémájuk adódna az út során, forduljanak hozzám bizalommal.
Éreztem, ahogy az óceánjáró elkezd ringatózni, kicsit meg is ijedtem, de elég hamar sikerült hozzászoknom az imbolygáshoz. Nem úgy egyes utasoknak, akiknek máris zöld volt a fejük a rosszulléttől.
Brandon és Shay úgy határozott, hogy felkeresik a kapitányt, és ki faggatják a hajóról, Angel pedig szeretett volna körülnézni kicsit a fedélzeten. Egymásba karoltunk és kivezettem a díszteremből. Ahogy felértünk egyből azt a padot vettem célba, ahol nemrég üldögéltem. Letelepedtünk rá, s csak figyeltük amint egyre távolabb kerülünk a kikötőtől.
- Sose voltam még ennyire messzire a falumtól - törte meg a csendet Angel.
- Én már egyszer átrepültem ezt az óceánt, de így, hajóval teljesen más.
- Jobb vagy rosszabb?
- Azt hiszem, jobb. Ha elsüllyednénk, nem lenne semmi baj, úszni tudok, de ha a repülővel zuhantunk volna le, már neccesebb lett volna. Nincsenek szárnyaim - vigyorogtam rá.
- Hölgyeim - lépett hozzánk egy fehér egyenruhás pincér -, hozhatok egy kis frissítőt?
- Esetleg van 100%-os narancslevük? - érdeklődtem. A vonaton ittam utoljára egy kis ásványvizet és már majdnem szomjan haltam.
- Természetesen. És Önnek? - fordult udvariasan Angel felé.
- Én is ugyanazt kérem - mosolygott rá.
A pincér a háta mögött lévő zsúrkocsihoz fordult, felbontott egy narancsleves dobozt, kitöltötte két magas pohárba, majd felénk nyújtotta.
- Óhajtanak még valamit?
- Köszönöm, nekem ez is elég.
- Én se kérek mást, köszönöm - csatlakoztam Angelhez. A pincér lazán meghajtotta felénk felsőtestén, aztán már tolta is tovább a kis kocsiját.
- Ez a kedvencem - jegyeztem meg az első korty üdítő után.
- Mától az enyém is - csettintet nyelvével Angel.
Csendben iszogattuk az italunkat, figyeltük a vizet, ahogy fodrozódik. Az eget vörösre festette a lenyugvó nap, a levegő is hűvösebb lett.
- Hova jártál főiskolára? - fordultam felé.
- Abba a városba, ahova téged is vittünk.
- Milyen szakra jártál?
- Ápolónak készültem, de nem tudtam befejezni.
- Miért nem?
- Ahogy egyre idősebb lettem, anya egészsége fokozatosan romlani kezdett. Ez így megy a Kiválasztottaknál. Amint az új nemzedék eléri a kiteljesedést, az előző generációs Kiválasztottak mintha húsz évet öregednének. Ez egy folyamat - magyarázta. - Így hát, otthagytam az iskolát és hazamentem.
- És mi fog történni az édesanyáddal? - kérdeztem, bár a választ előre sejtettem.
- Minden nappal egyre betegebb és idősebb lesz, és amikor megszületik a lányom, meg fog halni.
- Ennek muszáj így történnie?
- Igen - válaszolta keresetlen egyszerűséggel.
- Borzalmasan hangzik - suttogtam, mire ő csak bólintott. - Sajnálom. - A kezéért nyúltam, vigasztalóan megszorítottam. Aztán csak ültünk ott az elhangzottaktól lesújtottan. A nap utolsó sugarai bágyadtan végigcirógatták arcomat, halvány fényénél még vetettem egy utolsó pillantást Angel arcára. Mereven nézett előre, szempilláin könnycseppek ültek. S ekkor, a távolban, lebukott a nap.

Mi a rosszabb? Elveszíteni szerettünket, vagy abban a tudatban élni napról-napra, hogy hamarosan el fogjuk veszteni?

oOo



A harmadik napot töltöttük a La Princessa óceánjárón. Brandon és Shay már részletekbe menően ismerték a hajó felépítését, és ezt a tudást készségesen megosztották velünk is. Most már tudom, hogy a La Princessa tizenegy emeletes, négy 21,5 MW pod hajócsavar-meghajtású, 30 csomó maximum sebességű és körülbelül 1253 fős a legénysége. Mondhatom, marhára nagy szükségem volt ezekre az információkra.
Mikor a fiúk a vízkiszorításáról kezdtek értekezni, Angellel faképnél hagytuk őket. Megszokott helyünkre vágytunk, a hátsó fedélzet padcsoportjára. Az utóbbi napokban órákat ültünk ott, lestük a delfineket, elmeséltük egymásnak az életünket. Szinte észrevétlenül lettünk barátok.
Ahogy versenyt szaladtunk a legközelebbi lépcső felé, amin felmehettünk, eszembe jutott a hátizsákban rejtőző papír halom. Bizonytalanul megálltam, félig visszafordultam. Angel már a lépcső aljában járt, mikor észrevette, hogy lemaradtam, s visszanézett rám. Hiába sürgetett, mondván, hogy elfoglalják a helyünket, nem tudtam moccanni. A szívem egyre gyorsabb ritmust vett fel, felületesebben kezdtem lélegezni, és mintha valami hívogatott volna a kabinunk felé. Tétován tettem egy lépést visszafelé, majd még egyet, míg azon nem kaptam magam, hogy már futok, és a következő pillanatban rárontottam a továbbra is a hajóról vitatkozó srácokra. Brandon és Shay harcra készen pattantak fel a székről, amin addig ültek. Ügyet se vetve rájuk, kikotortam az ágyam alól a katonai zsákot, kiborítottam tartalmát a földre, majd diadalittasan szorítottam a mellkasomhoz az iratokat. Angel épp ekkor ért a szobához.
- Húú - fújtatott -, de gyors vagy! - Azonmód el is némult, ahogy meglátta, mit ölelek magamhoz. - Eljött az idő - értette meg nyomban. - Gyere, most nagyon jól jön neked az a pad - nyújtotta felém a karját. Kiléptem mellette a szobából, továbbra se foglalkozva Brandonék értetlen pillantásaival, s újra a lépcső felé indultam, nyomomban Angellel.

- Azt se tudom, hol kezdjem - sóhajtottam. Angel csak ült mellettem csendben, tekintete a távolba révedt, mint oly sokszor, mikor kijöttünk ide. - A naplóival? - pörgettem végig az egyik halmot. - Rengeteg van belőle, csak tippelni merek hány évet ölel fel. Vagy Victorék kutatásaival? - fogtam kézbe a másik halmot.
- Kezd a naplókkal - javasolta, szemével továbbra is az óceánt kutatva. - Talán a segítségedre lehet az álmaid kontrollálásában.
- Azelőtt álmodtam utoljára, hogy felszálltunk a vonatra.
- Ennek is meglehet az oka.
- Mégpedig? - néztem rá kérdőn.
- Talán amikor a boszorkánnyal álmodtál, ő tett valamit, ami blokkolta az elméd - vont vállat. - Azóta csak az utunkkal kapcsolatban voltak vízióid, nem?
- De - bólintottam. Hirtelen eszembe jutott valami. A nyakamhoz nyúltam, s a pólóm alól egy vékony láncot húztam elő, amin egy hüvelyk nagyságú fiola függött. - Nem is mondtam - forgattam meg az üvegcsét az ujjaim közt. - Ezt a boszorkánytól kaptam. - Leakasztottam a láncot, és odanyújtottam Angelnek.
- Szerinted kinyithatom? - kérdezte, miközben egészen a szeméhez emelte, úgy vizsgálgatta azt az átlátszó folyadékot, ami benne volt.
- Nem t'om. Próbáld meg. - Feszegetni kezdte, de a dugó nem mozdult. Pár percnyi erőlködés után visszaadta.
- Szerintem csak te tudod kinyitni - vonta le a következtetést.
- És ennek is eljön majd az ideje, mi? - horkantottam, mire elvigyorodott.
- Ilyen az élet.
- Hm - reagáltam. Felemeltem a láncot, visszacsúsztattam rá a fiolát, majd újra a nyakamba akasztottam és bedugtam a pólóm alá. - Akkor kezdem a naplókkal - döntöttem. Kibogoztam a füzeteket összefogó madzagot, s egyesével átnéztem a borítókat.
- Mindegyikre fel van tűntetve a dátum. Ez nagyban megkönnyíti a dolgomat - dünnyögtem. - Azta! - szisszentem, mire Angel összerezzent. - Nézd! Tíz éves volt, mikor az első naplóját megírta - mutattam felé a borítót. - És ez! - húztam elő egy másikat. - Ebben az évben születtem - simítottam végig a füzeten.
- Úgy látom, édesanyád nagyon aprólékos munkát végzett - lapozott bele az egyikbe.
- A nagyapa azt mondta, hogy maximalista volt - merengtem. - No, akkor kezdjük a legelején - vettem újra a kezembe a legelső füzetet. - Szeretnéd velem együtt olvasni?
- Szabad? - húzódott közelebb Angel. Kinyitottam a füzetet. Az első oldalon fel volt tüntetve anya neve és címe. Lapoztam. Pislognom kellett néhányat, hogy kilássak a könnyeim közül. Angel észrevette ezt és egy papírzsepit nyomott a kezembe. Rendbe hoztam magam, majd újra a füzetre néztem.

1975. június 13. , péntek

Kedves Naplóm!

Ma van a születésnapom, éppen tíz éves vagyok. Nagymamitól kaptam ezt a naplót, mert - mint mondta - sok olyan változáson fogok keresztül menni a jövőben, amik nehezek lesznek számomra, és szeretné, ha a gondolataimat, érzéseimet, és - ő mondta így - az álmaimat lejegyezném. Így hát eleget teszek kérésének.
Ez az egyik ajándék a ma kapottak közül, ami igazán elnyerte tetszésemet. Gyönyörű aranybarna a füzet borítója, lapjai pedig puhák és kicsit sárgák. És mikor pergetem a lapokat, érzem a fa és a doh szagát. Azt hiszem, ez nem egy újonnan vásárolt füzet, talán még a dédnagyanyámé lehetett.
Anyától is kaptam ám ajándékot! Nekem adta azt a tollát, amire már hét éves korom óta - mióta megtanultam írni - ácsingózom. Sárgaréz, és patronos. Néha pacákat ejt, de annyira szép ez a sötétkék tinta! De nem ez az egyetlen, amit a születésnapi csomagjaim közt találtam tőle. Vett egy igazi, mesebeli báli ruhát. A jövő héten a királyi család táncos mulatságot rendez és mi is hivatalosak vagyunk rá. Ezért kellett a ruha. Sose láttam még ennél káprázatosabbat! Olyan zöld színe van, mint a tengernek napos időben, és lágy, mint a kéthetes kiscicák bundája. A vállrész pedig csak egy-egy szélesebb pántból áll, elől nyakig zárt, hátul meg a hátam közepéig nyitott. Apa megbotránkozva nézett végig rajtam, majd anyán, mikor először felpróbáltam. Szerinte erkölcstelen ilyen ruhát felvennie bárkinek is, nemhogy egy alig tíz esztendős lánynak. Nem törődtem vele, ahhoz túl boldog voltam. Már alig várom, hogy megérkezzen anya szabónője, hogy az aljából felhajtson kicsit, mert akkor újra felvehetem!
Ah, be kell fejeznem, megjött Margaret néni, hogy felköszöntsön. Remélem, hogy tőle megkapom a ruhához illő cipőket!

1975. június 14. , szombat

Kedves Naplóm!

Olyan szörnyű álmom volt, hogy sírva ébredtem. Pedig a tegnapi nap olyan jó volt! Az a rengeteg ajándék, a zene, a sütemények! És erre tessék, rémálom gyötör.
Miután az este lefeküdtem, szinte nyomban elaludtam. Kezdetben csak semmit mondó, gyerekes dolgok vonultak a szemem előtt, a báli ruha, játék az unokatestvéreimmel, de aztán minden borzalmassá vált. A házunk cselédszállójának folyosóján lépkedtem, bekukkantottam minden szobába, majd a dadusom ajtajánál megálltam. Nem mertem csak úgy benyitni, ezért először kopogtattam, de senki nem válaszolt. Lenyomtam a kilincset. Bentről nem szűrődött ki fény, beljebb léptem és villanyt kapcsoltam. S akkor megláttam. A dadus a szoba közepén feküdt a hátán, szeme tágra nyitva, de nem pislogott, nem is nézett rám, mikor letérdeltem mellé. Megfogtam a kezét, ami jéghideg volt. Elkezdtem szólongatni. 'Dadus, Dadus!' Nem válaszolt, de a szeme nyitva volt. Ekkor berontott az inas a szobába, félresöpört a dadus mellől, aztán mozdulatlanná merevedett, és én megértettem. Az álmomban meghalt a dadusom. Ebben a pillanatban ébredtem fel. Már reggel nyolcra járhatott az idő, úgyhogy úgy döntöttem, rögtön leírom az álmom, mielőtt elfelejteném.
Valaki kopog, mennem kell...

1975. június 14. később

MEGHALT A DADUSOM!



Kiesett a kezemből a napló, Angel kapott utána. Egész testembe reszkettem. Mindössze tíz éves volt az első álmánál.
- Én tizenkettő voltam, mikor először tört rám - suttogtam. - Két évvel voltam csak öregebb!
- Kit láttál?
- Az egyik osztálytársamat. Az apja előbb megerőszakolta, majd háromszor hasba szúrta és végig nézte a haláltusáját.
- Istenem! - sápadt el.
- Nagyapa rázott fel álmomból. Akkor szereztem tudomást az egész családi históriáról.
Angel átkarolta a vállam, a naplót a többi tetejére pottyantotta.
- Azt hiszem, mára ennyi bőven elegendő volt - jelentette ki, amivel teljesen egyetértettem. Mára elég volt.
- Ne menjük még vissza a srácokhoz - szóltam erősen nazális hangon. Látni nem láttam, csupán éreztem, hogy bólint.

Mégis, melyik a rosszabb? Ha elveszted azt, akit szeretsz, vagy ha úgy élsz napról-napra, hogy tudod, hamarosan el fogod veszíteni?

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Regisztrált:
2009-11-24
Összes értékelés:
19
Időpont: 2009-12-22 12:00:09

válasz Arthemis (2009-12-21 21:17:14) üzenetére
Én se tudom a választ....költői kérdés marad.
Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1310
Időpont: 2009-12-21 21:17:14

Az utolsó kérdésre én sem tudom a választ...inkább nem is gondolom végig.
Az írásod tetszik, és kíváncsi vagyok a napló folytatására...egy ennyi idős kislánynak szörnyű lehet ilyet álmodni...hát még mikor beteljesül.

Legutóbb történt

aLéb bejegyzést írt a(z) Húzd! című alkotáshoz

aLéb bejegyzést írt a(z) Húzd! című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Csak úgy címmel a várólistára

eferesz bejegyzést írt a(z) Így vagyunk című alkotáshoz

eferesz alkotást töltött fel Sakkjátszma címmel

hundido bejegyzést írt a(z) Anyáknapi merengés című alkotáshoz

Vox humana bejegyzést írt a(z) Így vagyunk című alkotáshoz

Vox humana alkotást töltött fel Visszanéző címmel a várólistára

Vox humana bejegyzést írt a(z) Sziluett című alkotáshoz

Vox humana bejegyzést írt a(z) Sziluett című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Húzd! című alkotáshoz

Vox humana bejegyzést írt a(z) Sziluett című alkotáshoz

Vox humana bejegyzést írt a(z) Húzd! című alkotáshoz

sankaszka bejegyzést írt a(z) Az elengedés című alkotáshoz

aLéb bejegyzést írt a(z) Húzd! című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)