Újabb nappal fordult éjszakába. A puskák ropogása egyre távolabbról hallatszik csak, ismét véget ért egy borzalmakkal teli nap. Minden este ugyanez megy. Besötétedik, elhallgatnak a fegyverek, néhol tábortüzek gyulladnak. Éppen úgy, ahogy ezen az estén ennek a háznak a romjai közt.
Három hete dobtak minket a háborús övezetbe, tizenkét átlagos fiatallal együtt. Én voltam a tizenharmadik. Úgy tűnik, ezekben az időkben az enyém válik a szerencseszámmá. Mára már csak négyen maradtunk. Számok csupán, ha a hívójelünket kérdezik, de emberek minden este, a tűz mellett. Rajtam kívül túlélte még a borzalmakat kettes, hatos és kilences.
Kettes magányos figura. Afféle mesterlövész. Miközben mi előrenyomulunk hatossal, a hátunkat fedezi. A magunkfajtát szokás kommandósnak gúnyolni a seregben, holott szimpla ágyútöltelékek vagyunk. Kilences a robbantási szakértőnk. Különös, hogy még életben van, a maga fajta nem szokta sokáig húzni ebben a háborúban. Különösen ilyen napok után ...
Három hete a Sziget északi csücskében dobtak le minket, a "Tizenhármakat". Így hívott mindenki minket, máshol 15 fős csapatok indultak útnak. Két fiatal a kiképzés során megsérült, őket otthon kellett hagynunk. Nem nagy jövőt jósoltak nekünk. Rutinszerű felderítést végeztünk volna, de a második nap rajtunk ütöttek. Ott vesztettük el csapatunk három tagját. Ketten megsérültek, velük nem tudtunk mit kezdeni. Sorsukra hagytuk őket, bízva a csapatainkban, hogy megtalálják őket, esetleg ellnségeink emberségében. Azóta nem hallottunk felőlük.
Az elkövetkező egy hétben csökkent a számunk négy főre. Az elmúlt tizenkét napban a túlélésért küzdöttünk.
Egy ilyen nehéz nap volt a mai is. Most, az éjszakai csendben a még megmaradt ellátmányunk utolsó adagját éljük fel. Holnaptól, ha nem találunk egy élelemmel teli raktárat, éheznünk kell, míg a csapataink ránk nem találnak.
Az oldalfegyverem tisztítom éppen, de már látom, hogy nem húzza sokáig, kopnak az alkatrészei. Elmélyülten gondolok vissza a háború előtti időkre, mikor még minden békésen telt. Nem tarthat sokáig, mondogatták a felsőbb körökben. Tévedtek. Mikor minden elkezdődött, még az iskolapadot koptattam, immáron jó eséllyel halott bajtársaimmal együtt. Közel nyolc éve már mindennek. Különös, hogy senki nem gondolta, hogy egy háború eddig tarthat. Szörnyű belegondolni is, mennyi lehet még hátra.
- Ma éjszaka én őrködöm - hallottam hírtelen Kilences hangját a tűz ropogása mögül. Senki nem felelt. Mindenki tudta, ki a soros, mégis minden éjjel eljátszottuk ezt a liturgiát. "Ma én őrködöm." Minden áldott éjszaka, néha a sötét fal tövében, néha a tűz mellet.
Hatos és Kettes összekuporodva ült egymással szemközt, tőlem jobbra és balra. Némán egymásra néztek. Hatos egy utolsót húzott a kulacsából, hátat fordított a tűznek és elaludt. Ő volt az egyetlen, akinek ez ilyen gyorsan ment. Kettes a maradék vacsoráját ette, Kilences pedig felsétált egy törmelékhalomra. Minden éjszaka az őr feladata a legnehezebb. Ma az övé. Néhány perc múlva Kettes is nyugovóra tért. Az ilyen rémes napok után nekem ez sosem ment. Az utolsó adag kávét főztem éppen. Cukor már napok óta nem volt, keserűn ittuk. Odasétáltam Kilences mellé, letelepedtem, átnyújtottam neki a poharát.
- Köszönöm. Cukor nem volt? - hihetetlen, hogy minden este elsüti ezt a faviccet. De ebben a helyzetben az embernek ez az utolsó mentsvára.
- Kettes mind befalta - válaszoltam mosolyogva. Így ültünk, a forró feketét kortyolgatva néhány percig még egymás mellett. Hírtelen megszólalt.
- Csodálatos látvány a telihold a tűzfényes éjszakában. - És valóban. Egy magaslatról, mint amilyenen most ültünk, a tábortüzek megvilágította égbolton csak a telihold kerek képe nézett ránk. Csillag egy darab sem. A Tó közepére esett éppen a tükörképe, az öreg bárka mellé.
- Az - válaszoltam -, de a mai napig nem értem, hogy képesek ezt így tönkretenni az emberek. Szörnyű lángokban látni a várost.
- A legcsodálatosabb - erre nem számítottam, meghökkenve bámultam Kilencesre. - Nincs is gyönyörűbb, mint a kora tavaszi éjszaka egy ház ablakából nézve.
- De hiszen egy romhalmon ülünk, a háború közepén! - Értetlenkedtem. Elhallgatott, csak bámult az éjszakába. Hírtelen szólalt meg, nem számítottam válaszra.
- Háború. Igen, háború, de az ember csak így tudja túltenni magát rajta. Nézz szét, és képzeld el ezt annak előtte. Mindegy, ki nyeri meg ezt az átkozott háborút, a táj újra szép lesz, és az a Hold ugyanúgy fog tündökölni, mint ezen az éjszakán.
Nem sikerült megértenem, mire gondol. Láttam, amit láttam. Romok és tábortüzek. Mindenütt. A Hold fent ragyogott teli pompájában, és én nem értettem. Szörnyű, hogy ez alatt a csodálatos Hold alatt emberek haldokolnak, és holttestek fekszenek mindenfelé. De a Hold mégis csak bámul, szakadatlanul, nem foglalkozva az emberekkel, akik egymást gyilkolják. A Hold csak a végeredményt látja, mindezt a Nap nézi végig. Éjszaka sosincs harc ...
- Menyj aludni. - Szakította hírtelen félbe a gondolataim - Holnap ismét nehéz napunk lesz. Nem lesz ennek már sosem vége ...
Bólintottam. A törmelékhalom tövébe telepedtem, amelyiken őrködött. Befészkeltem magam a hálózsákba, és aludni készültem. Ekkor ismét megszólalt:
- Sam. Sam Ranger. - Értetlenül néztem rá a tábortűz fényében, majd folytatta - Így hívnak, legalábbis az osztag előtt ez volt a nevem. Jó éjszakát!
Egy darabig még álmatlanul gondolkodtam, és a Holdkorong alatt Kilences árnyékát figyeltem. Sam Ranger. Többé nem Kilences. A háború személlyé változtatta. Az első név, amit három hét alatt hallok. Csendesen hallgattam még egy darabig az elhaló tűzropogást, majd magam sem tudom, mikor, de elaludtam.

Kora hajnalban fülsüketítő robajra ébredtem. Gránát csapódott a dombba, rajtunk ütöttek. Felkaptam a fegyverem, a jó öreg, már-már rozsdásodó géppisztolyom, és fedezéket kerestem. Hatos és Kettes szintén a romok közé szaladt, de Kilencest nem láttam. Elvesztettük. A rajtaütést túléltük, de már csak hárman maradtunk. Sam Ranger. Különös, mennyire más, ha az ember tudja egy halott nevét. Ez a név cseng a fülemben azóta is. Hárman indultunk tovább, ketten azzal a tudattal, hogy elvesztettek egy újabb katonát az osztagból, én pedig azzal az érzéssel, hogy elvesztettünk egy embert, aki immáron többé vált, mint egy szám a másik tizenegy közül ...