HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Közös regény Emlékoldalak Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 10

Tagok összesen: 1921

Írás összesen: 51299

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2021-04-02 10:09:35

Szülinaposok
Reklám

Naturánia - Mantova F?szerolaj Spray
Prózai művek / regény
Szerző: Autumn LullabyFeltöltés dátuma: 2010-01-11

Nyárvégi rekviem - 6. fejezet

Áron hazavitt este. Amikor a házhoz értünk, kiszálltam, megköszöntem a fuvart, és befele indultam. Áron kiszállt a kocsiból, és utánam jött. Csak néztem rá.
- Be se hívsz? - kérdezte tettetett csalódottsággal.
- Kéne? - kérdeztem összezavarodva.
- Aha - bólogatott bőszen. Vállat vontam, és kinyitottam előtte a kaput, bár baromira nem értettem a dolgot.
Fura érzés volt belépni a lakásba. Valahogy... úgy éreztem, nem vagyunk egyedül. Tudtam, hogy ez csak paranoia lehet, és igyekeztem nyugton állni. De ez nem ment könnyen. Minduntalan körülpillantottam, de nem láttam semmit. Azt hiszem, Áron nem vette észre. Reméltem, legalábbis.
- Mit akarsz itt? - fordultam vele szembe.
- Bemehetnénk a nappaliba? - vonta fel a szemöldökét. Forgattam a szemem, de bementem. És ott meg is torpantam.
A zongorán egy macskakölyök volt. Egy gyönyörű, hófehér cica. Amikor beléptünk, ránk emelte a tekintetét. A szeme kék volt. Áronra néztem. Szélesen vigyorgott.
- Éééééés boldog szülinapot!
- Hogy jutottál be ide? És mikor??? És... és...
Nem jutottam szóhoz. Igen, tudom, tényleg paranoiás vagyok. De akkor se szeretem, ha bemászkálnak a lakásomba a tudtom nélkül.
- Nem én jutottam be, hanem Eszter, és a nagyanyád kulcsaival. Elkértük tőle. Amíg ott voltunk, Eszter idehozta a dögöt.
Nagyon csúnyán néztem rá. Ha nem tudtam volna, hogy neki is épp annyira tetszik a cica, mint nekem, most olyat vágtam volna a fejéhez, amire asszem emlékezne egy ideig...
De most lenyeltem a mondanivalómat, és hitetlenkedve néztem rá.
- Ez tényleg az enyém? - kérdeztem. A hangom csöpögött a hálától, azt hiszem. Igen, valószínűleg jól hittem. Áron ugyanis elvigyorodott, és úgy bólintott.
Odamentem a zongorához, és óvatosan felemeltem a kezem. A cica egyáltalán nem fújt. Megsimogattam, és ő hozzám dörgölőzött.
- Nőstény? - kérdeztem.
Áron bólintott.
- Neve van már?
Megint bólintott, és elvigyorodott. Megint.
- Cilinek hívják.
Lenyeltem a mondandómat, és elfogadtam, hogy a macskám rólam lett elnevezve. Felnyaláboltam, és Cili hagyta. Nem kapálózott. Belefészkelődött a tenyerembe, és teljesen jól elvolt.
- A kamrában van az alom, azt úgyse használod semmire, és nyitva is tarthatod az ajtaját. Némi macskakaját találsz a konyhaszekrényben. Tálakat az asztal alatt. Most pedig lelépek. Na csá.
Felvont szemöldökkel néztem rá. Ő elvigyorodott.
- Na jó. Szóval. Mennem kéne. Majd holnap beszélünk, gondolom. Szia, jó éjt!
Én is elvigyorodtam.
- Szép álmokat.
Áron elment, én pedig immár a macskával ketten voltam a lakásban, nem egyedül. Csak egy apró, a tenyeremnél alig nagyobb macskakölyökről volt szó, de akkor se voltam egyedül. És ez nagyon jó érzés volt.
Megmosdottam, lefeküdtem, és rögtön elaludtam.
Csak egy fekete teret láttam. Egyszer csak valami megmozdult, és világosodni kezdett. Egy férfi alakja sejlett fel. Teljesen fehér lett, és felém indult. Én féltem, rettegtem, és sikítani, futni akartam. De nem tudtam. A lábam a földbe gyökerezett. A srác odaért hozzám. Nem láttam az arcát. Nem láttam semmit. Csak egy nagy, fehér árnyat. Felém nyújtotta a kezét, és lassan végigsimította az arcomat. Nem hátráltam. Egyszerűen nem tudtam. Pedig egy részem ordított, és akarta. De nem ment. Mert egy másik felem pedig olyan kötődést érzett... csak egy dolog lehetett ez. Szerelmes voltam ebbe az emberbe.
Felriadtam. Ziháltam, és nyugtalanul pillantottam körül. Bár most nem éreztem úgy, mintha akárki is lenne itt a két Cilin kívül, de az álmom felzaklatott.
Még egyszer, nagyon régen, talán három éves koromban, én is pontosan olyan voltam, mint minden lány: azt tervezgettem, hogy milyen lesz az esküvői ruhám, hogy illjen a szőke herceghez, aki makulátlan külsővel, fehér lovon jön el értem. Néha úgy gondoltam, Hófehérke vagyok, néha pedig Hamupipőke. Néha Csipkerózsika. Ültem a Disney-filmek előtt, és csüngtem rajtuk.
Aztán egyszer csak bekopogott a valóság. A szüleim erősítették az ajtókat. Folyamatosan. De el kellett menni néha óvodába, iskolába, és ott utolért, akármilyen erős is volt a zár a kapuinkon. A házba nem jöhetett be, de az utcán végig rajtam lógott. Nem szabadultam tőle. És egy évre ide kellett jönnünk, Magyarországra, egy évig távol a biztos otthontól...
És aztán most... anyám és apám meghalt. Már nincs, aki megtartsa a varázst az ajtón. Soha többé nem tudják kizárni Őt. Mert már nincsenek itt.
Legördült egy könnycsepp az arcomon. Egyszerűen már féltem attól, hogy akárkit is szeressek. Megjelent előttem Szonja, aztán Áron, majd Eszter, Luca és Réka, meg a nagyi, amint holtan fekszenek... nem bírnám ki. Épp eleget veszítettem már. Többet nem bírnék. Egyszerűen nem. Akárhogy is belém nevelődött, hogy élni akarok, öngyilkos lennék. Leugranék a Lánchídról, ahogyan kilenc évesen megpróbáltam. Már nem lenne, aki megállítson.
A szívem belefacsarodott a szerelem utáni vágyba. Nagy kísértés ám. Az agyam, és minden más porcikám viszont ellenkezett. Nem lehet, hogy még valakiért aggódnom kelljen, hogy még valakit elveszítsek. Nem volt szerencsém az ilyesmivel. Általában az összes fiú, akit csak ismertem, totál belém volt esve. És mindig éles volt a határ: az egyik részen a nagyon hülyék voltak, a másikon pedig azok, akik pontosan a mesebeli szőkehercegnek feleltek meg. De a boldogan éltek, amíg meg nem haltak igazabb, mint az ember gondolná. Ugyanis pontosan ez történt. Boldogan éltünk. Aztán meghaltak. Én pedig ott maradtam, összetörve. De az anyám megvigasztalt. Most már nem lenne senki, aki összeszedje a szívem darabjait. Csakis a Duna sebes vize lehetne gyógyír.
Beleborzongtam a gondolatba. Elraktároztam magamban, hogy erről írni kéne egy verset. Vagy sikerül, vagy nem. Tökmindegy. Mindent a fióknak írok. Csak azért kell, hogy ne dilizzek be. Bár lehet, hogy ez már megtörtént. Ki tudja.
Forgolódtam még egy ideig. Nem akartam újra elaludni. Nagyon gyanúsan visszatérőnek tűnt az álom. Pontosan így szokott indulni az, ami hónapokon, vagy talán éveken át kísérti az embert. Aztán elkezd kitisztulni a kép, és végül, egy szép napon, látni fogom a helyet, ahol vagyok, minden egyes porszemet, és a fiú arcát...
Összerándult a gyomrom, és átfordultam a másik oldalamra.
Sötét, fekete tér, nem látok... fehér alak közeledik... Nem! ... Felemeli a kezét... Hasadra süt a nap! Megsimogat... Ébredj, idióta! Fölém hajol... Édes Istenem, segíts! Finoman a falhoz nyom, és az ajkunk összeér...
Másnap reggel szétszórt voltam és szórakozott. Adtam kaját Cilinek, aztán összedobtam magamnak egy rántottát, és leültem. A falat bámultam, és a leghalványabbnál lilább gőzöm nem volt, mit gondolok vagy érzek. Csak néztem a meszet. Fehér. Hirtelen úgy láttam, mintha egy fej fordulna felém rajta. Összerándultam, és pislogtam.
Újra csak a fal volt ott.
A következő hetek mind így teltek. Ahogy megjósoltam, az álom visszatérőnek bizonyult. És én egyre idegesebb lettem, egyre kevesebbet ettem, és még kevesebbet aludtam...
Végül egy novemberi napon új tanuló érkezett az osztályunkba. Dean Chadwick. Egy igazi angol. A srác tizenhét éves volt, két évig kimaradt a suliból. Orvos szeretne lenni, és meglehetősen szűkszavú volt az önéletrajzban. Nem hibáztattam érte. Mindenkinek megvan a saját tragédiája. Csak kinek kisebb, kinek nagyobb. Nem kötelező kiteregetni mindent. Sőt.
Szonja elém dobott egy hamburgert a kóruspróba előtt.
- Ezt megeszed - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Gépiesen felvettem az undormányt, és enni kezdtem. A gyomrom kavargott az éhségtől, nagyon rosszul éreztem magam. A vérnyomásom is a padlón volt.
- Kávét nem hoztál véletlenül? - néztem rá esdeklően. Kifejezéstelen tekintettel lerakott elém egy poharat is. Már nem volt forró, kihűlt, amíg áthozta. De nem teljesen, szerencsére.
- Köszi - hálálkodtam, és nagyot kortyoltam a meleg italból. Úgy tűnt, a fejem máris kevésbé fáj. Bár lehet, hogy ezt csak képzeltem.
- Cecilia, ez így nem mehet tovább. Enned kell, különben baj lesz.
- Eszem - válaszoltam. És ez per pillanat igaz is volt.
Szonja csak egy szemrebbenéssel reagálta le ezt a közbeszólást.
- És aludnod.
Kényelmetlenül fészkelődni kezdtem. Épp aznap történt meg, hogy három napi folyamatos ébrenlét után elaludtam tesiórán. Felüléseket kellett volna csinálnunk, és lefeküdtünk a padlóra. Amint vízszintes helyzetbe kerültem, elaludtam. Szonja csak óra végén ébresztett föl, a tanárnő pedig rám parancsolt, hogy maradjak otthon a hét hátralévő részében, és aludjak, amennyit csak lehet. De nem mertem elaludni.
- Cecilia.
Nem néztem rá. Tudom, hogy ezért szólt rám. De akkor se.
- Cecilia!
Sóhajtottam, és feladtam. Szonja dühtől égő, sötétbarna szemébe bámultam.
- Mi van? - kérdeztem kicsit idegesen.
Szonja dühösen felszisszent, mélyen a szemembe nézett még pár másodpercig, aztán elfordult és a helyére vonult. Három óra volt, kezdődött a próba. Én is beültem a helyemre, és Harkányira - így hívták a kórusvezetőt, Harkányi Júlia - szegeztem a tekintetemet.
Kórus után hazaindultam. November, öt óra, azt jelenti: sötét van. És hideg. Nagyon. Szóval összehúztam a kabátomat, és megszaporáztam a lépteimet.
Már a Mester utcán haladtam végig, és kioldódott a görcs a gyomromban: már nem fog semmi történni. Nem tehetek róla, egyszerűen féltem a sötét utcákon. Azt hiszem, tekintve a tekintendőt, ezért senki nem hibáztathat.
Ami a bajokat illeti: tévedni emberi dolog. Velem is előfordul néha. Ahogy például akkor. Átmentem az úttesten, és már a jó háztömbnél voltam. Ekkor ordításra lettem figyelmes. Felnéztem, a hang irányába. A ház fel volt állványozva, a homlokzatát festették újra. Két munkás lökdösődött. Megállt bennem az ütő. Az egyik megtántorodott, nekiesett a korlátnak, de túl magas volt... a súlypontja már kívülre esett... az egész rosszabb volt, mint a legszörnyűbb rémálom. Minden olyan volt, mint egy lassított felvétel. Oldalra indultam, bár igazán fel se fogtam, miért. Pont kitértem a zuhanó test elől. Pislogtam egyet, és ott feküdt az orrom előtt a férfi. Magas volt, a haja szőke. Az arca még ép volt, néhány egyéb testrészétől eltérően. A gyomrom felfordult. Ez volt a nagy szőke a születésnapomról. A hangok és a képek összemosódtak. A gyomrom kavargott, és egyre inkább összeszorult. A rekeszizmom rángatózott. A talaj vészesen közeledni kezdett. Erős kezek kulcsolódtak a csuklómra. Az egyensúlyomat visszanyertem, de a fejem előrebukott. Az a valaki, aki elkapott, most egyik kezével a hasamat fogta át, a másikkal pedig kisöpörte a hajamat az arcomból, és megtartotta. Épp időben.
Amikor a gyomrom kiürült, már valamivel jobban éreztem magam. Még mindig émelyegtem, de a fülem már nem csöngött, és láttam is normálisan. Szédültem és zsongott a fejem. Elfordultam a betonra kenődött férfitól. És hirtelen az új srác aggódó szemébe bámultam.
- Jól vagy? - kérdezte.
- Öhm... hát...
Elmosolyodott, de csak egészen halványan. Kézen fogott, és vonszolni kezdett a ház felé. Én üres fejjel hagytam magam. Nem tudtam gondolkodni. Megbénult az agyam.
Amikor a liftben megnyomta az ötös gombot, csak akkor kezdtem kapcsolni.
- Hová megyünk?
Csodálkozva nézett rám.
- Hozzánk. Nem tudom, hová mennél, de először kapsz egy teát.
- Te itt laksz?
- Öm... igen... miért, mit gondoltál, hová megyünk?
Már a folyosón voltunk. A hatos lakás előtt.
- Nem gondoltam semmit - feleltem, enyhe csípős felhanggal. - De én is itt lakom. Pont alattatok.
Csodálkozva nézett rám, aztán kinyitotta az ajtót, és intett, hogy menjek be. Beléptem a takaros előszobába. Dean felkattintotta a villanyt, és én körülnéztem. Gazdagság áradt minden egyes bútordarabból. Ez annyira nem volt nehéz. Ha az ember angol vállalatnál dolgozik, de Magyarországon költi a pénzét, nagyon gyorsan megszedi magát.
- Menjél be - mondta. Túl rosszul voltam ahhoz, hogy ellenkezzek, vagy kérdezősködjek. Beléptem a nappaliba.
- Ülj le - hangzott az újabb felszólítás. Leültem a fekete, puha bőrkanapéra. - Mindjárt jövök - tette még hozzá Dean. Eltűnt a konyhában, én pedig körülnéztem. Fura volt az egész. A falat könyvespolcok borították. De az összes könyv magyar nyelvű volt. A könyvek előtt ezüst keretben fényképek álltak. Mosolygó, középkorú, meg néhol annál fiatalabb házaspárt ábrázolt. De gyereket nem láttam sehol. És a házaspár egyáltalán nem hasonlított Dean-re. Hunyorogva néztem a képeket. Kedvesnek tűntek. Ők lennének a szülei? Nehéz volt elképzelni. És végül megakadt a szemem az utolsó képen. Dean-t ábrázolta. De nem mostani kép volt, és nem is kiskori. Körülbelül tizenöt éves lehetett a srác, aki visszanézett rám a keretből. A tekintete egészen furcsa volt. Elszántság valami hihetetlen fájdalommal vegyült. Nem tudtam megfejteni a pillantását, de megdermedtem tőle. Valami borzalmas dolgot hordozott.
Ekkor Dean visszatért a szobába, kezében egy-egy bögre teával. Az egyiket átnyújtotta nekem, aztán leült mellém. Megköszöntem, és belekortyoltam. Amikor megéreztem benne a tejet, nem tehetek róla, el kellett mosolyodnom. Igazi angol teát ittam, társaságban, nem tökegyedül!
- Köszönöm - mondtam angolul, és rápillantottam. Meglepettséget láttam az arcán.
- Szívesen - válaszolta szintén angolul, és közben figyelmesen nézte az arcomat.
- Mióta laksz itt?
Most már felvillanyozódott. Egy "thanks" nem volt elég arra, hogy megállapítsa: tökéletes a kiejtésem. De a kérdésem már sejtetett valamit.
- Te angol vagy? - nézett rám hitetlenkedve.
Elvigyorodtam.
- Az osztályban mindenki beszél angolul.
Erre kicsit elszontyolodott. Ezt nem akartam.
- Igen, angol vagyok.
Rám bámult.
- Hogy is hívnak téged? Bocsi, nem igazán tudtam megjegyezni... - Szemmel láthatóan zavarban volt. Megértettem. Az első napja volt a suliban, egyszer nem hangzott el a nevem, hacsak a fiúk nem mondtak neki valami marhaságot, aztán egyszer csak pasik potyognak az égből, és a "helyszínen" találja az egyik osztálytársnőjét.
- Cecilia Hamley.
- Ja. Most már emlékszem. - Valami átsuhant az arcán. Kezdtem gyanítani, hogy a fiúk mondtak rólam marhaságokat. - Jobban vagy már? - kérdezte fél perc kínos hallgatás után. Angolul beszélt, és leírhatatlanul jó érzés volt az anyanyelvemet használni.
- Igen - válaszoltam, és igazat is mondtam. Már tényleg jobban voltam. Tudtam, hogy a széttrancsírozott test látványa nem mostanában fog végleg elhagyni, de legalább nem szédültem már, és a gyomrom is abbahagyta a tekergést.
- Mintha felismerted volna a férfit - kockáztatta meg. Erre összerándultam.
- Csak látásból ismerem - feleltem, és belegondoltam abba, hogy mit mondtam. Annyira ironikus volt, hogy majdnem elnevettem magam. Végül is nem hazudtam. Csak egy nagyon durva oldalról közelített információt közöltem. Dean is észrevette, de nem reagált. Ezért hálás voltam neki.
Kortyolgattuk a teát, és hallgattunk. De annyira el voltunk telve attól, hogy mennyire angolok vagyunk most, hogy egy kicsit se éreztük kellemetlennek a szituációt.
A tekintetem újra és újra visszatalált a fényképekre. Nem hagyott nyugodni egy gondolat.
- Mióta laksz itt? - tettem fel újra a kérdést.
- Tegnapelőtt költöztem be - felelte. A hangja üres volt, az arca szintén kifejezéstelen. De valami mégis bujkált a tekintetében. Nem tudtam volna megmondani, micsoda.
Körülnéztem. Hát, nem épp költözés utáni állapotok uralkodtak... Nem mertem megkérdezni. Most találkoztunk először. Nem akartam így belegázolni az életébe.
Dean elvigyorodott. Tudtam, hogy észrevette, min gondolkozom.
- Mari és Attila nem a szüleim. Csak örökbe fogadtak.
Ledermedtem. Már nem mosolygott ő sem. A tekintete halálosan komoly volt.
- Két napja? - kérdeztem félénken.
Elmosolyodott, és bólintott.
- Eddig Kecskeméten laktam, de a nevelőanyám terhes lett, és nem akarja, hogy az ő kicsi fiára rossz hatással legyek.
Ez nagyon durván hangzott. Nem csak hangzott. Az is volt. Csak ültem, és nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Az agyam sebesen pörgött, már nyoma sem volt a bénultságnak. Végül is meg lehetett érteni a nőt is. Ha már régóta kerül így családtól családig, vagy esetleg még nevelőben is volt egy ideig, akkor tényleg nem valószínű, hogy megúszta valami durva hatás nélkül. Ahogy ránéztem, nem tudtam elképzelni, hogy drogozna, vagy akármilyen szenvedélye lenne. De sose tudhatja az ember. Félreértés ne essék, nincsenek előítéleteim. Ismertem már drogosokat, akik nagyon rendesek voltak, és pszichopata barmokat is. Nem ezen múlik minden. Bár nem igazán tetszett a drog, mint ötlet. De alig zavart jobban, mint a dohányzás, vagy az ivászat.
- Késő van - pillantott az órára Dean. Összerezzentem. Én is odanéztem. Nyolc óra volt. - A szüleid már biztos aggódnak.
Volt valami furcsa abban, ahogy ezt mondta. Az okát már tudtam. De még mindig nem bírtam megfejteni.
- Nem, nem aggódnak.
- Ezt nem tudhatod.
- Akarsz fogadni? - morogtam, és kiittam a teám utolsó cseppjeit.
- Összevesztél velük, vagy mi van?
- Nem. Meghaltak - közöltem vele. A szemébe néztem. Nem fordult el. Most egyértelműen fájdalom lángolt a pillantásában.
- Nagyon sajnálom. Ne haragudj - mondta végül.
Vállat vontam, és letettem a bögrét a kanapé előtt lévő üveglapos dohányzóasztalra. A kabát még mindig rajtam volt, a lakásban nem volt fűtés. A nappali falán, az ajtó mellett észrevettem a termosztátot. Nálam is pont ugyanott volt. Nem volt feltekerve.
- De a macskámnak kaját kéne adnom - jutott eszembe hirtelen, és felálltam. Dean elmosolyodott, és kifelé indult.
- Nagyon lázas vagy - mondta, amikor az ajtóhoz értünk. Megfordultam, és értetlenül néztem rá. Éreztem, hogy ráz a hideg, de honnan a fenéből...
- Honnan veszed?
- Éreztem, amikor odaadtam a bögrét - vont vállat. - Vegyél be valami lázcsillapítót, aludj sokat, és a héten meg ne lássalak a suliban.
- Igenis, doktor úr - morogtam. Legszívesebben nagyon beszóltam volna neki, de ezt lenyeltem. Egyrészt, szimpatikus volt a srác, és nem akartam megbántani. Másrészt, jó szándékkal mondta, amit mondott. És ez igencsak ritka ebben a drága világban. Harmadrészt pedig - sajnos igaza volt. Elbúcsúztam tőle, és otthon valóban az volt az első dolgom, hogy bevettem egy Rubofent. Aztán adtam enni Cilinek, elmentem mosdani, és lefeküdtem.
Feketeség... fényfolt... férfialak... és a szemembe néz... vakító, kék szempár... Dean.
Felriadtam. Még jobban ziháltam, mint máskor. Határozottan nem tetszett, hogy egy találkozás után vele álmodtam. Az órára néztem. Hajnali fél öt volt. Az álmok szinte soha nem "real time" mennek. Lerúgtam a takarót, kimentem a konyhába. Szétdobáltam a gyógyszeres szekrényt, végül megtaláltam, amit kerestem. A Dedalont. A hányingerem nem volt olyan erős, hogy gyógyszert vegyek be miatta. De nem akartam álmodni.
Bevettem a tablettát, aztán elmosogattam, hogy elüssem valamivel az időt. Félóra múlva hatni kezdett. Visszamentem az ágyba, még eszembe jutott kikapcsolni az ébresztőórát, és aztán elaludtam.
Tökéletesen álomtalanul.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Regisztrált:
2007-04-10
Összes értékelés:
467
Időpont: 2010-01-12 17:46:54

Mivel hosszabb lélegzetvételű műről van szó, és még nincs tisztázva minden részlet, lehet, nem is helyénvaló egy-egy észrevételem, hiszen több fordulatot is vehet a történet. Ezért értékelném majd egyben; meg ha nincs kidolgozva pár rész, ne befolyásoljam a továbbiakat...
Tudom, hogy nem sértődtél meg (akik megsértődnek, nem is írnak tovább) ide (általában).
Olvasmányos.
A többit a végén.
Üdv.
Alkotó
Autumn Lullaby
Regisztrált:
2009-12-29
Összes értékelés:
16
Időpont: 2010-01-12 17:19:35

válasz Kuvik (2010-01-12 16:37:29) üzenetére
Kuvik, ha mondanivalód van, mondjad. Sajnálom, ha úgy tűnt, hogy megsértődtem, mert ez nem igaz. Nagyon jó, hogy van valaki, aki felhívja a figyelmemet az ilyen jellegű hibákra, és hangsúlyoznám, hogy nem gondolom tökéletesnek a művemet távolról sem. Sőt.
Köszönöm, hogy olvastál.
Alkotó
Regisztrált:
2007-04-10
Összes értékelés:
467
Időpont: 2010-01-12 16:37:29

Én is figyelemmel kísérem, de igyekszem nem beleszólni.
Várom a folytatást!
Alkotó
Autumn Lullaby
Regisztrált:
2009-12-29
Összes értékelés:
16
Időpont: 2010-01-11 22:08:07

válasz Arthemis (2010-01-11 21:54:46) üzenetére
Köszi :) Hát, igazából nem tudom, minek lehet nevezni, ami lesz belőle :D
Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1309
Időpont: 2010-01-11 21:54:46

Jól tudsz mesélni, és úgy vited a történetet, hogy több lehetőség is van benne. Kíváncsi vagyok merre viszed tovább, és m lesz belőle.:) Várom a folytatást!:)

Legutóbb történt

Marcsy bejegyzést írt a(z) Holnapokon át című alkotáshoz

T. Pandur Judit alkotást töltött fel Holland hazugság 3. címmel

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 2. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 1. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Lumba és az oltás című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (10.) című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (9.) című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (9.) című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (8.) című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (8.) című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (7.) című alkotáshoz

Susanne alkotást töltött fel Bennünket sem került el címmel

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (6.) című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Tavaszi lidérke című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Megérkezett április című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) rakoncátlan automata című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) [...és nincs] című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál alkotást töltött fel A szívek kövein címmel a várólistára

Susanne bejegyzést írt a(z) Holnapokon át című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Megérkezett április című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Robival az élet... című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 2. című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 1. című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Tavaszi lidérke című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) rakoncátlan automata című alkotáshoz

Kankalin alkotást töltött fel Tibor napján címmel

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel a harmadik fiú címmel a várólistára

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) rakoncátlan automata című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Tavaszi lidérke című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) A Csalitos csoportban című alkotáshoz

gleam bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 2. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 2. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 1. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Robival az élet... című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2021 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)