Kísértet, hazajáró lélek, és más efféle sokkal több van, mint ahogy gondolnánk; módfelett nagy fáradság és vesződség lenne mindet összeírni, állapította meg William of Newburgh ágostonrendi barát és történész a 12. században. De nem volt rest, és összeírt egy csomó érdekes történetet, a paptól kezdve, akit arra ítéltek, hogy az idők végezetéig a hóna alatt hordozza a fejét, egészen a zöld gyerekekig, akik "Szent Márton országából" jöttek; egy fiú meg egy lány. A fiú nem sokáig bírta az angol klímát, de a nővére jól megélt, és amikor kifehéredett a bőre, elment utcalánynak King's Lynnbe.

Bizony sajnálatos az erkölcsök megromlása és az emberi gyarlóság, amely nem képes ellenállni az ördög incselkedéseinek. De mit tegyünk, ha ez már a 12. században így volt, és nem is változik meg, ameddig mozog a föld.

Newburghi Vilmos nem moralizált sokáig, hanem pennát ragadott, és papírra vetette a következő kísérteties történetet.

Vala peniglen egy magát mindig a gonosz viselethez igazító, italozó és förtelmességekben gyönyörködő férfiú, akinek a poroszlók végre a nyomára jutának, azonban el nem foghatták, mivel kimenekült vala York városából, és az félreeső helyeken oldalgott vala. Közben el is tele vagy egy év, és a gyalázatos gonosztevő észben kapván, hogy már megmenekedett a törvény pálczájától, elszánta magát a nősülésre. Talála kedég egy szép ábrázatú asszonyi állatot, aki nem kérdezte, hogy a mi emberünket honnan szalajtották. Alig tudta meg, hogy valahonnan van neki pénze, máris rohant vele a paphoz. A nősző boldogság nem tartott sokáig, az ifjú menyecske ugyanazt folytatta a szeretőjével, egy vaskos parasztlegénnyel, amit már régen elkezdett az esküvője előtt.

A férj azonban gyanút fogott, és az évezredes férfi furfangnak megfelelően (mert a férjeknek azóta sem jutott eszükbe ennél nagyobb ravaszság), azt mondta, hogy neki most el kell utaznia pár napra, üzleti ügyben. Örült a menyecske, és máris üzent a legényért, mondván, hogy tiszta a levegő, és szabad a gazda. A férj persze nem utazott el, hanem elbújt a hálószobában, a tetőgerendák között.

Eljött az este és vele a legény, bebújt az ágyba a menyecske mellé, és egyikük sem kérette magát sokáig. Rajtakaptalak, hűtlen rima! - kiáltott a férj, de abban a pillanatban elvesztette az egyensúlyát, leesett a gerendák közül, és ott helyben kiadta a lelkét.

Keresztény temetést kapott (nem mintha megérdemelte volna, csóválja a fejét newburghi Vilmos), de nem is maradt meg a föld alatt. Minden éjjel kiszabadította a sírjából a Sátán, továbbá a rendelkezésére bocsátott egy falka kopót vagy agarat; a pedigréjük sajnos kimaradt a Historia rerum Anglicarumból, az Angliában megesett ritka dolgok krónikájából. A kutyák ugattak és csaholtak, a garázda személy az utcákon kószált, kékre-zöldre verte, sőt agyonütötte azt, akivel véletlenül találkozott. No, ez jobbnak bizonyult, mint a kijárási tilalom elrendelése; az emberek annyira féltek a verekedős kísértettől, hogy az orrukat se merték kidugni a házból. Még a templomba is úgy kellett elrugdosni őket.

Ezt azonban nem tűrhették a yorkshire-iak; egy pár bátor fiatalember kivonult a temetőbe, kiásták és felfeszítették a koporsót. Hát uramfia, a garázda személy alaposan meghízott holtában. Piros volt, és olyan kövér, hogy majd kicsattant a ládájából. Főként az két orcája vala igen veres, az halotti leple darabokra szaggatottan találtatott. A legények azonban nem ijedtek meg ettől a sok szörnyűségtől. Egyikük beledöfte az ásóját a halott oldalába; hát annyi vér folyt ki mintha egy óriási pióca szívta volna meg magát egy egész falu vérével, mondja megrovóan newburghi Vilmos, természetesen latinul, mert efféle gyalázatosságokról csak az szerezhetett tudomást, aki előzőleg megtanult madárnyelven.

Látták a legények, hogy ennek fele se tréfa, mindjárt máglyát raktak, hogy elhamvasszák minden baj okozóját, a hájasra dagadt testet. De mivel attól féltek, hogy a gazember nem ég meg, amíg a helyén van a szíve, megint dolga lett az ásónak. Kiásták az igen veszélyesnek ígérkező szívet a tetem oldalán keresztül, szétszabdalták, és akkor már tényleg minden elégett a máglyán, az utolsó csontig.

A vérszívó kísértet és a lármás kutyafalka nem riogatták többé a tisztességes yorkshire-i polgárokat. Amiért hála légyen az Úristennek, aki megmutatta vala a szabadulás útját, tette hozzá ájtatosan newburghi Vilmos, amit el is vártunk egy (h)ájtatos ágostonrendi baráttól.

A szép ábrázatú asszonyi állat további sorsáról nem szól az írás, de valószínűleg addig paráználkodott a vaskos falusi legénnyel, meg akárki mással, amíg meg nem öregedett, és végleg ki nem kopott az iparból.