Gauhar Sah nagyon híres ember volt, szinte mindenki ismertek Mirat egyik külvárosában a Dzsama maszdzsidtól a Jokhanija bazárig vezető utcában. Télen-nyáron vastag, meleg kaftánban járt, gyapjúsálat csavart a nyaka köré, mert soha nem lehet tudni, mikor köszönt be a fagy India kellős közepén. De nemcsak erről volt híres Gauhar Sah, hanem arról, hogy csalhatatlan biztonsággal megmondta a jövőt. Ha egyszer kijelentette, hogy ma kell megvásárolni a tököt vagy az uborkát, mert holnapra felverik az árát, akkor mérget lehetett venni arra, hogy ez így is lesz.

Olyat sohasem jövendölt, hogy valaminek másnapra lemegy az ára, mert ilyet csak a hivatalos sajtó állít, vagy a kötözni való bolond.

A szomszédok megszokták, hogy minden nagyobb vállalkozás előtt érdemes konzultálni Gauhar Sahhal, akár még az egészen kicsiny vállalkozások előtt is, mert az ördög nem alszik. Egyszer egy Ghafar Ali nevű úgyszólván senkinek kisebb dolga akadt az erdő szélén; annyira sietett, hogy nem kérdezte meg Gauhar Sahot, mit rejteget számára a jövő. Nagy sietségében körül sem nézett csak leguggolt, pontosan ott, ahol a legtöbb volt a csalán. Ezt a jóvátehetetlen szerencsétlenséget simán el lehetett volna kerülni, ha Ghafur Ali nem viselkedik ilyen meggondolatlan módon. Bizony, mindig megjárja a hebehurgya ember, vagy a csalánba ül, vagy az alsóneműje lesz nedves.

Ilyen és hasonló események borzolták a kedélyeket majd minden nap, a mecsettől a bazárig vezető utca majd minden házában, és Gauhar Sah szép lassan meggazdagodott. De hogy is hullatta volna el a gyöngyöket ingyen a disznók... vagy muszlimokról lévén szó, a margarétákat a birkák elé? Egy csirke volt a taksa, akár csak azt kellett prognosztizálni, hogy holnap keletről fúj-e a szél, akár azt, hogy rajtakapják-e az asszony, aki felgyújtja a szomszédja házát - ez pedig sűrűn előfordult, mert a hölgyek erősen hitték, attól esnek teherbe, ha a szomszéd szalmateteje lángol. Talán az olthatatlan vágyakozást jelképezte az égő szalma vagy a száraz kókuszlevél, de annyi biztos, hogy a hölgyek nem a szomszéd, hanem egy kis csecsemő fiú ölelő karjaira vágyakoztak; mert gyerek, pontosabban fiúgyerek nélkül nem kerek a világ, és még az is megtörténhet, hogy a csalódott férj egy másik, többnyire szebb és fiatalabb asszonyt hoz a házhoz, és az emberek jós nélkül is tudják, hogy ebből mi fog kisülni. Sok minden, de nem tepertő.

Gauhar Sah persze azonnal megmondta, hogy nem kell az egész tetőt felgyújtani; elég, ha kihúznak belőle egy-két szalmaszálat, és azt gyújtják meg nagy titokban. Több se kellett a hölgyeknek, annyi szalmaszálat vagy kókuszrostot cibáltak ki a háztetőkből, ahány csirkéjük volt. Gauhar Sah nem bírta a nagy kotkodácsolást, a levesbe nem feltétlenül szükséges jószágot egytől-egyig eladta a bazárban, és egyre gazdagabb lett, olyan gazdag, hogy még Mirat egy másik külvárosában, a Mohalla Tirgaran környékén se akadt még egy ilyen gazdag ember.

Be is csukhatta volna a boltot, de akkor hol marad a szórakozás?

A Miratban élő angolok és egyéb semmirekellők semmit sem tudtak Gauhar Sah virágzó próféta-boltjáról, vagy ha tudtak is, nem törődtek vele; illetve ha törődtek ki, határozottan kijelentették, hogy a jövőbe nem lehet belelátni, de még csak belepislantani sem. Már csak ilyenek az angolok és az egyéb semmirekellők. Gauhar Sah azonban az angolokat is meg akarta győzni, pontosan ez a pálmalevél hiányzott a dicsőségéhez. Hamarosan eljött a jó alkalom. Egy angolnak, nevezzük Mr. Smith-nek, volt egy szélmalma Miratban. Gauhar Sah ismerte Smith urat és az ő szélmalmát, ugyan mit nem ismert ő Miratban? Egyszer aztán híresztelni kezdte, nem is az utcában, hanem a bazárban, ahol jó sokan vannak, hogy ezen és ezen a napon ez a szélmalom össze fog dőlni. Smith úr is hallotta a pletykát, de csak legyintett. Minek dőlne össze? Jó szélmalom ez, kiszolgál még vagy ötven évig. - A nagy látnok nem zavartatta magát, tovább mesélte mindenkinek, hogy mi lesz a szélmalommal. És egye meg a kutya az összes kételkedőt, a jelzett napon a szélmalom nyekkent egyet, vagy nem is nyekkent, csak összedőlt, és majdnem maga alá temette Smith asszony felületesen megszelídített papagáját.

Gauhar Sah szerényen elhárította a gratulációkat. A vak is láthatta, hogy össze fog dőlni, mondta a kocsmában, amit úgy adtak tovább a Smith úrnak, hogy megjelent Allah egy angyala, a vak Munif, és ezentúl sorban ledönti az összes szélmalmokat. Smith úr örült, mert ha már neki nincs, legalább másnak se legyen.

Nem is olyan sokára Gauhar Sah megjósolta, hogy a nagy David Ochterlony Miratban fog meghalni, ezt mindenki lehetetlennek tartotta, mert a tizenhárom feleséggel rendelkező államférfi még alig volt 67 éves. És amikor David Ochterlony tényleg meghalt, 1825-ben, az emberek meg voltak győződve arról, hogy Gauhar Sah az ördöggel cimborál, vagy nagy szent, ami sokkal valószínűbb.

Teltek-múltak a napok, a bazárban egyre több csirke cserélt gazdát, és Gauhar Sah megérezte, hogy előbb-utóbb neki is át kell menni azon a bizonyos aranykapun. Nem annyira a jövőbe látott, inkább nagyon szaggatott a dereka meg a térde. Karikába gördült a fájdalomtól, de így se múlt el. Ekkor azt gondolta, olyan kellemesen tölti el a hátralevő napjait, amennyire csak lehet. Elkarikázott a csapszékbe, azzal az erős elhatározással, hogy a végsőkig kitart - pedig nem is hallott a derék Archipoetáról, és az ő nagy költeményéről, amely így kezdődött: Meum est propositum in taberna mori. Iszogatott, iszogatott a nagy szent, mert Mohamed csak a bort tiltotta meg a híveinek, és nem a toddyt, egyszer csak nagyon kellemetlen érzése támadt. Egyen meg a kutya, ha ez a csapszék nem fog mindjárt összedőlni, mondta a tanítványainak, - mert már azok is voltak egy sereggel, és igen szorgalmasan gyakorolták a toddy lenyelését. Azonnal vigyetek ki engem ebből a házból!

A tanítványok ki is vitték, és egyen meg a kutya engem is, ha nem így történt, a csapszék rögtön összeomlott.

Most már egészen biztos, hogy Gauhar Sah nagy szent, mondták az emberek; és idővel a hajdani szélmalom és a csapszék tégláiból megépítették a szenteknek kijáró síremléket.