Elfelejtettél. Távolságod most hézagos.
Kiszakadtak emlékezetemből láncszemeid.
Bőröd színét, mint calvadost, apró kortyokban nyelem el.
Belémégetted csókjaid hegeit. Testembe múló vágy tenyerel.
Járásod meg-megszakad. Apró, gyors lépteid egyike-másika kimarad.
Féllábon áll most a békém, de mint leves, a vers, most úgy kiszalad.
A gáz lejjebb nem vehető.
Elfelejtettél. Érintéseidet tárgyak öröklik.
Egy könyv fedele, egy kávéscsészefül. Jelenlétem benned örökre törlik.
Alakod vágyaim éjjelében még kivehető. Leng, mint a gyertyaláng,
mi végül a memórián nem érvényesül, a szél eloltja, de még egy utolsót ráng.
Szellemjárta labirintus a tudat. Itt-ott függöny libben,
befutja hideg fájdalom a kisszobát. S magukhoz csaló morajok, sóhajok, szavak,
édes suttogás V-alakban száll a fejen át.
Elfelejtettél. Mint leengedett kávé hűlök egyre élvezhetetlenebbé.
Elmúlok benned. Elmúlsz Te bennem, s mint örökös elmúlások
suhanunk máshova megszületni, kezdeni előlről a csodát.
Le kell a bánatot fegyverezni. Keresni új napra új anekdotát.
Keresni, keresni, keresni...
Azt, aki lelkében hordja a keresés indokát.