HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 6

Online vendég: 105

Tagok összesen: 1888

Írás összesen: 49227

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-12-06 14:57:56

Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: antoniusFeltöltés dátuma: 2010-02-02

Az első ibolya

Éppen olyan kora-tavaszi nap volt, mint a többi. Hiába sütött már a nap hétágra, a Gyöngyös vize, na és a Malom-ároké is, még nagyon hideg volt ahhoz, hogy a legtöbb helyen combközépig érő vizekbe belegázolva, kedves szórakozásunknak hódoljunk.
Palkó Jenő barátom mellett én amatőrnek számítottam e nem kis szakértelmet igénylő területen, annak ellenére, hogy ő még csak tíz éves volt, én pedig már majdnem tizenegy.

Szégyellni való "szakmai" hátrányomat abban az időben azzal magyaráztam, hogy Jenőnek jobbak voltak a helyzeti adottságai, mivel Kőszegen a Kiss János utcában ő csak nyolcvan méterre lakott a Gyöngyöstől, én pedig kétszer annyira.
És persze, amíg nálam az számított eseménynek, hogy egy héten egyszer, kétszer belegázoltam a Malom-árokba és ott egy-két órát elbóklásztam, Jenőnél az ment eseményszámba, ha egyszer-egyszer, az est beállta előtt kimászott a nevezett vizekből.
Tőle soha nem kérdezte senki, hogy ugyan már, mit csináltál tegnap délután? Mindenki tudta.
Ha nagyritkán előfordult, hogy nem a Gyöngyös medrében töltötte el a délutánját, akkor pedig ő újságolta el a szokatlan eseményt. Persze nem igen hittük neki. Ha véletlenül nem találtuk ott, soha nem azt kérdeztük, hogy hol lehet a Jenő, hanem azt, hogy mi lehet a baja.
Így aztán az önbecsülésem nem sérült túlságosan, ha az általam összegyűjtött kincseket időnként összevetettem a Jenő kamionrakományt kitevő értékeivel. Legértékesebb darabajaim egy német rohamsisak, egy duplacsövű vadászpuska cső része, egy fém kulacs, egy bajonett tokkal, és egy gázálarc voltak. Ugyan a gázálarc egyik üvegén nem lehetett kilátni, mert száz repedés volt rajta, de a másikon annál jobban, mert hiányzott belőle az üveg.

Értékeinkre legnagyobb veszélyt apáink jelentettek. A Jenő apja kicsit ideges természetű lévén, amikor a tárgyak (ő kramancoknak nevezte őket és ezért nagyon utáltuk az öreget) mitagadás kicsit már akadályozták a családot abban, hogy a házba bemenjenek, illetve onnan kijöjjenek, nemes egyszerűséggel az udvar egy részéről áthajigálta a szomszédos gazdátlannak tűnő, elvadult kertbe.

Az én apám még a Jenő apjánál is rosszabb volt, mert mindent tudott használni, és a magántulajdon fogalmát nagyon sajátosan értelmezte. Ennek következtében, azt a puskacsövet, amit heteken keresztül smirgliztem és olajoztam, egyszer csak a kapunknál, a földbe verve, a kapurögzítő tolózár ütközőjeként láttam viszont.
De a rohamsisakom még rosszabbul járt. Szinte szégyellem elmondani, de olyan mértékben rombolta apámról és általában a felnőttekről bennem korábban kialakult képet, hogy nem hallgathatom el.

Szóval, azon a nevezetes kora-tavaszi napon, amikor az iskolából hazaérve már azt hittem, hogy a mai napra rendelt rossz dolgok mögöttem vannak és már csak jó dolgok, mint csavargás, célba lövés csúzlival, egy kis verekedés és hasonló finom dolgok várhatnak rám, a kapun belépve különös szagokat éreztem.
Láttam ám, hogy az én apám az udvarunk végében, a pottyantós wc körül serénykedik. A kezében egy célszerszám rúdja volt, aminek a végén az én rohamsisakomra kísértetiesen hasonlító edény volt erősítve.
Meg sem kísérelem visszaadni azt az érzést, ami eluralkodott rajtam, amikor bizonysággá vált, hogy az én gonosztevő apám a wehrmacht sisakomat fúrta át két helyen és ráerősítette egy nyélre, hogy a wc merés gyalázatos munkáját elvégezze vele.
Talán mondanom sem kell, hogy akkor is hosszú évekre elvágta volna magát nálam, ha nem azzal a vigyorral fogadta volna a felháborodásom kitörését, mint amivel fogadta.
Táskámat bevágtam a konyha sarkába, és foghegyről odavágtam anyámnak, hogy ebédet nem kérek és egyáltalán nem kérek ettől a családtól már semmit és különben is elmegyek itthonról a francba.

Átmentem Jenőhöz és elmélyülten kitárgyaltuk a dolgot. Megbeszéltük, hogy micsoda sz.r a világ, milyen szemetek a felnőttek, és a legkisebb kétségünk sem volt afelől, hogy a mi apáink a legnagyobb bitangok ezen a féltekén. Abban végül is nem tudtunk megegyezni, hogy melyikük az elvetemültebb, az övé-e, avagy az enyém. Mindkettőnk a sajátját tartotta annak, de ezen nem verekedtünk össze.

Alaposan meghánytuk, vetettük a dolgot és rövidesen arra jutottunk, hogy mivel a Gyöngyös még hideg, menteni a menthetőt, csakis a szomszéd elvadult telken lehet. Vagyis átmegyünk és a Jenő apja által odahajigált értékekből próbáljuk pótolni a veszteségeinket. Öreg deszkakerítés mögött húzódott az a rejtélyes világ, ami ugyan a Gyöngyös két medrével nem vetekedhetett, de pótléknak, pillanatnyi helyzetünkben nem volt rossz. Az egyik függőleges deszka nem egészen véletlenül, csak fönt volt rögzítve, alul elhúzva, úgy mentünk át az arasznyi résen, ahogyan két sokat próbált kölyökhöz illik, a legnagyobb természetességgel és egy pillanat alatt. A növényzet meglehetősen változatos világa fogadott minket, de igazán, csak a vadszeder és a vadrózsa tüskés, követhetetlen és felbecsülhetetlen hosszúságú indái tettek ránk mély benyomást, amit napok multán is magunkon viseltünk.

Az értékek szelektálását Jenőre hagytam és én felderítő útra indultam. Csodálatos világ tárult elém. Bár minden lépésért keményen meg kellett küzdeni, de megérte. Néhány perc után, tőlem pár méter távolságra egy vörös kismókust láttam fölkapni egy öreg fa öles törzsére. Később madarak rebbentek fel szokatlanul nagy számban a közvetlen közelemből.
Nagyon szerettem a madarakat. Ha módomban állt, mozdulatlanná meredve, hosszasan figyeltem őket, mozgásukat, viselkedésüket, repülési módjaikat. Akkor már javában álmodoztunk mi is a repülésről. Természetesen a fészkek jórészét is ismertük, tudtuk, hol, hány tojás van, hány kelt ki belőlük, stb.
Bár az enyém volt a városrész legjobb csúzlija, madarakra soha nem lőttünk. A viták elkerülése végett, többnyire csak olyan célpontra lőttünk, ami csörömpöléssel jelezte a találatot. Ha ugyanakkor bizonyos fények is kialudtak, az persze teljesen megfellebbezhetetlenné tette a sikert és rendszerint elismerő bólintásokat, csettintéseket és hümmögéseket váltott ki a haverokból. De ilyet is csak akkor tettünk, ha nagy ritkán rangsorvitáink támadtak és meg kellett mutatni, hogy ki, mire képes.
De madarakra és egyéb élőlényekre soha... Na jó, néha azért egy-egy lopakodó macskát meggyőztünk arról, hogy nem illik a madarainkra vadászni. Legkedvesebb célpontjaink az orosz teherautók voltak.
Tele volt velük az utca, mert a végén volt az a nevezetes iskola, (a határon) aminek az ismertetésével Ottlik Géza legalább annyival előttem jár az irodalomban, mint Jenő barátom a Gyöngyös meder háború utáni feltárásában, és akkor az a híres-neves intézet, amit mi egyszerűen Reálnak hívtunk, oroszokkal volt tele.
Leginkább a kabinoldal üvegeit céloztuk, de ez nem volt egyszerű, mivel nagyon nagy gyorsaságot igényelt a rejtett és betárazott csúzlik előkapása és a távolodó célpont "leküzdése". Nekem is csak egyetlenegyszer sikerült. De Georg és a teherautója, egy másik történet.

Jó ideje bóklásztam már meg-megállva, figyelve a cinkék, rozsdafarkúak, rigók, barázdabillegetők mozgását, ingerült, felháborodott ricsaját, amivel szinte tiltakoztak a zavartalan világukba való betolakodásom miatt, amikor egy bodzabokor tövében megpillantottam néhány szál ibolyát. Az első ibolyát azon a tavaszon, a hosszú tél után. Az ibolya mindig az egyik legkedvesebb virágom volt. Nagyon megörültem. Ez a gyönyörűség nagyon nem illett bele a napomba és abba az elvadult, kacatokkal teleszórt gaztengerbe sem. Éppen azt latolgattam, hogy honnan tudom a vadszeder indák között kúszva megközelíteni, amikor távolról Jenő kiáltását hallottam:
- Toncsi! Gyere gyorsan!
Azonnal visszaindultam, mert azt hittem, hogy valami baj érte. Biztosan eltel egy-két perc, amíg visszaküzdöttem magam a hang irányába.
- Későn jöttél. Egy sündisznót láttam ott a kerítés tövében, de eltűnt. - Mondta csalódottan.
Kerestük még néhány percig, de nem találtuk.
- A rohadt csalán is összecsipkedett, a kezemet is elvágtam egy üvegdarabbal, menjünk innen a francba.
- Menj csak, én még maradok. - Mondtam Jenőnek és indultam vissza arrafelé, amerre az ibolyát láttam.

Odaértem a bodzabokorhoz és az ibolya nem volt ott. Nem értettem a dolgot. Aztán rájöttem, hogy egy másik bokornál lehetek, mert a korábbi megközelíthetetlenebbnek tűnt.
Kutattam tovább. A következő bodzabokor közelében egy kerékpár külsőgumit láttam gazzal körbenőve. Tudtam rögtön, hogy nem jó helyen vagyok, mert korábban ilyet nem láttam.
Mentem tovább. Sötétedett. Újabb és újabb bodzabokrokat találtam, de az ibolyát nem találtam meg.
Fél évszázad múltán is megrezdül bennem az a névtelen szomorúság, amivel a sötétben belém szabdaló tüskés indák között, végül a kerítés felé vettem az irányt. Nem találtam az elmozdítható deszkát sem. A kerítés környékét borító kacatokra rá se néztem. Miután átmásztam a kerítésen, észrevettem, hogy nem a Jenőéknél vagyok, hanem a szomszédjukban.
Halálos fáradtságot éreztem, a következő kerítés megmászása közben.
Jenő nem csodálkozott, hogy más irányból érkeztem, mint várta.

- Ezt neked adom Antonius. (Néha, ha kedvesen akart szólni hozzám, akkor Antoniusnak hívott.) - mutatott rá egy előre elkészített talapzaton álló bronzból öntött sasra, aminek csak az egyik szárnya végéből hiányzott egy kis darab. Gyűjteményének nagy becsben tartott darabja volt, amivel enyhíteni akarta a rohamsisak miatti zűrt az agyamban.
- Nem kell. - Mondtam. - Nem gyűjtök már semmit.
Csodálkozva nézett rám. Nem értette.

Talán akkor kezdődött az a furcsa, sokak által megmosolygott szokásom, hogyha látok valami szépet, lehet bármennyire haszontalan, nem lehet nekem olyan sürgős dolgom, hogy meg ne álljak és meg ne bámuljam.
Nem járhatok olyan kopár holdbéli tájon, ahol valami szépet, valami érdekeset, nemeset nem találok.

Aktív éveimben, ha felhangzott a rádióban egy költemény, vagy egy dallam, ami hatott rám, lekapcsoltam a zümmögő fúrógépem, vagy a süvöltő sarokköszörűmet, nekidőltem valaminek, és nem törődtem semmi mással. Ha vége volt a versnek, vagy a melódiának, tettem a dolgom tovább.

Utána, mintha az acél is könnyebben, szebben hajlott volna és a kiejtett szavam is igazabb lett volna...

Azóta sok gyötrelmes tél ért véget. Voltak hosszú, nagyon hosszú telek is, de a tavasz előbb, utóbb mindig megérkezett, meghozva a reményt és az első ibolyát.
Megcsodálom őket minden tavaszon, és olykor eszembe jut az a réges-régi ibolya. Soha nem szakítom le őket. Had csodálja meg más is, és had tudja meg: véget ért a tél...

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8523
Időpont: 2010-04-19 10:18:51

Kedves antonius! A hadd-ot két dével kell írni! Üdv: én
Alkotó
antonius
Regisztrált:
2009-06-30
Összes értékelés:
2588
Időpont: 2010-02-15 09:26:34

válasz Túri Imre (2010-02-10 17:31:36) üzenetére
Kedves Imre!
Köszönöm, hogy olvastál. Bevallom töredelmesen, hogy az ibolya anyámnál landolt volna, mert ebben az időben a lányok még "földi boszorkányoknak" számítottak és szinte nem is léteztek a számunkra. Talán a szemüveges lányok voltak a kivételek, mert azok már olyan szörnyűségeseknek számítottak, hogy a világ borzalmai között titokban regisztráltuk őket.
Üdv. a.
Alkotó
Túri Imre
Regisztrált:
2006-06-08
Összes értékelés:
567
Időpont: 2010-02-10 17:31:36

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Antonius!
"Az első ibolya" c. műved olvasása közben én is visszagondoltam ifjú életemre. Hasoló dolgokat műveltem én is barátaimmal. Később, amikor már serdültem és középiskolás ifjú lettem felhagytam a "kincsek" gyüjtésével. Az ibolyával kapcsolatban más élményeim voltak, vannak. Mivel a Debreceni Nagyerdőben tavasszal rengeteg ibolya nyílik kijártunk ibolyát szedni és pici csokorba kötve hazavittük. Volt még egy izgalmas oldala az ibolyaszedésnek, hogy ki-ki később a lány ismerősével ment ibolyát szedni. Így még izgalmasabb voltak ezek a tavaszi kirándulások.
Gratulálok a művedhez. Üdvözlettel: Túri Imre
Alkotó
antonius
Regisztrált:
2009-06-30
Összes értékelés:
2588
Időpont: 2010-02-07 09:03:27

válasz Zagyvapart (2010-02-06 19:25:45) üzenetére
Köszönöm szépen megtisztelő figyelmed és értékelésed.

Üdv. a.
Alkotó
Zagyvapart
Regisztrált:
2007-09-11
Összes értékelés:
1541
Időpont: 2010-02-06 19:25:45

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Antonius!

Szóhoz sem jutok, ez annyira emberi, annyira magávalragadó, ez akár velem is töténhetett volna, vagy talán meg is történt, csak máshol, és másképp.
Nagyon tetszett, szívből gratulálok: Zagyvapart.
Alkotó
antonius
Regisztrált:
2009-06-30
Összes értékelés:
2588
Időpont: 2010-02-03 19:41:17

válasz T. Pandur Judit (2010-02-03 13:44:28) üzenetére
Judit Kedves!

Köszönöm szépen, hogy olvastál és megtiszteltél a gondolataiddal.

Üdv. a.

Alkotó
antonius
Regisztrált:
2009-06-30
Összes értékelés:
2588
Időpont: 2010-02-03 19:39:28

válasz hova (2010-02-03 13:03:49) üzenetére
Kedves Vali!

Nagyon köszönöm, hogy olvastál. Biztosan szívesen bevettünk volna anno egy ilyen felderítőt a csapatba, mint Kegyed.

Üdv. a.
Szenior tag
T. Pandur Judit
Regisztrált:
2008-10-21
Összes értékelés:
5177
Időpont: 2010-02-03 13:44:28

Kedves Antonius!
Remekül ábrázoltad a serdülő fiúk gyüjtési szenvedélyét, annak lélektanát, ami egy saját világ létrehozását, a hatékonyságot és a sikert biztosítja az ifjú gyüjtőnek akkor is, ha a kötelező feladataiban /iskola/ nem túl sikeres. A gyűjtés közben észrevétlenül bekövetkező műveltségi gyarapodást is érzékeltetted az olvasóval /tudja mit talált, ki gyártotta, stb./ A támogatottság fontossága is remekül kidomborodik, hiszen a barát pozitív figurája mellett ott van a család negatív hozzáállása. A történet legszebb része, amikor a kramancok gyüjtéséről áttértél a szép pillanatok gyüjtésére, ami kikapcsol az élet stresszeiből.
Jó történet, gratulálok!
Judit
Alkotó
hova
Regisztrált:
2009-02-25
Összes értékelés:
2855
Időpont: 2010-02-03 13:03:49

Kedves Antal!
Nagyon tetszett a novellád.A körülmények az érzések , az események,mind-mind ismerősek.Én ugyan leányka voltam "vagyok" de nagyon szerettem a fiukkal felderítő-útra menni.Visszajöttek az olvasás után a saját emlékeim.Köszönöm az élményt.Aztán az ibolyáról még majdnem elfelejtek említést tenni.Azt hiszem jó,hogy akkor nem szakítottad le.Gratulálok!
Szeretettel üdv:Vali
Alkotó
antonius
Regisztrált:
2009-06-30
Összes értékelés:
2588
Időpont: 2010-02-03 07:11:59

válasz Arthemis (2010-02-02 22:57:53) üzenetére
Kedves Arthemis!
Köszönöm szépen megtisztelő látogatásod és értő, elgondolkodtató hozzászólásod.

Üdv. a.

Alkotó
antonius
Regisztrált:
2009-06-30
Összes értékelés:
2588
Időpont: 2010-02-03 07:11:19

válasz Hamupipő (2010-02-02 22:07:19) üzenetére
Kedves Hamupipő!
Az elismerő szavaid sokat jelentenek nekem, ezért ma jól indul a napom.

Köszönöm a.
Szenior tag
Regisztrált:
2005-12-13
Összes értékelés:
1310
Időpont: 2010-02-02 22:57:53

Jó volt olvasni a visszaemlékezésedet, szeretem az ilyen írásokat. Tanulságos is amit leírtál. Sokan azt hiszem nem akarják ugyan elfelejteni mit érzett gyerekként, de hogy milyen volt gyereknek lenni...hát ezt szeretnék elfelejteni. Ennek hatására aztán nem értik meg a saját gyerekeiket. Örülök neki hogy emlékeztettél erre, bár én is feltettem már a kérdést hogy ki volt az az állat, aki kitalálta hogy addig jó amíg gyerek valaki...
Alkotó
Regisztrált:
2007-12-09
Összes értékelés:
1032
Időpont: 2010-02-02 22:07:19

Kedves Antonius!

Igen, az ibolya...... a tavasz egyik jellegzetes szimbóluma, szerényen megbúvik a fűben, de illatával és szépségével elvarázsol, ahogy azt Te is teszed írásaiddal, verseiddel.
Köszönöm és gratulálok!

Szeretettel:
Hamupipő
Alkotó
antonius
Regisztrált:
2009-06-30
Összes értékelés:
2588
Időpont: 2010-02-02 21:05:01

válasz Artúr (2010-02-02 19:50:05) üzenetére
Szasz!
Ja. Finomítottam. Nem mintha alapból nem lennék egy finom gyerek, hiszen közismert (szándékosan kerülöm a legendás kifejezés használatát) az én finomságom.
Komolyan pedig: Hihetetlen, hogy az impressziók, a szavak, sok esetben egész mondatok mennyire megmaradnak az emberben a fogékony gyerekkorból. Későbbi időkből sokszor jóval fontosabb dolgok elmosódnak, vagy végérvényesen elvesznek a "merevlemezről", míg a gyerekkor köznapi, jelentéktelen dolgai élesen megmaradnak. Óriási a pedagógusok, a gyerekekkel foglalkozó felnőttek felelőssége. A hatások, amik ebben a korban érik az ember gyerekét, egy életre meghatározóak lehetnek.
Kösz, hogy voltál. a.
Alkotó
antonius
Regisztrált:
2009-06-30
Összes értékelés:
2588
Időpont: 2010-02-02 21:01:59

válasz Finta Kata (2010-02-02 18:05:12) üzenetére
Kedves Kata!
Köszönöm, hogy ilyen "hosszút" is képes voltál elolvasni tőlem. Bevallom, én a hosszabb írásokat legtöbbször eltolom későbbre.
Igen az Ottlik féle katonai alreál iskola ott volt, van, az utcánk végén. (Kiss János utca, anno Horthy Miklós u.) Mi a 7 szám alatt laktunk, az iskola pedig 31 házszám alatt volt. Éjjel-nappal az oroszok dübörögtek előttünk.

Köszönöm, hogy olvastál és értékeltél. a.

Szenior tag
Artúr
Regisztrált:
2007-02-21
Összes értékelés:
3809
Időpont: 2010-02-02 19:50:05

Szia!
Nagyon beleéltem magam a novelládba, és bizonyos részeknél én is felháborodtam, mint te annak idején. Jól tudod érzékeltetni, mi megy végbe egy gyerekben, ha a kincseivel nem várt dolgok történnek. Azért azt hiszem, erősen cenzúráztad magad. Vérmérsékletedet ismerve, sokat finomíthattál a szövegen, de így is érezhető volt minden. Te már tudod, és én is tudom, hogy sok felnőtt elfelejti, milyen volt gyereknek lenni. Azt hiszem, mi nem tartozunk közéjük.
Gratulálok írásodhoz! Sok ismerős élményt idézett fel bennem.
Üdv.
Szenior tag
Finta Kata
Regisztrált:
2006-04-12
Összes értékelés:
12603
Időpont: 2010-02-02 18:05:12

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Antal!
Ismerem a fiúk kincseit, amiket zsebükben és mindenhol gyűjtögettek, hiszen három fiú közt nőttem fel.
Ti is amolyan kincskeresők lehettetek, mint ők, majd az én fiam. A házunk közelében is volt egy elvadult kert, amit senki sem használt, némi háznak a romjaival, benőtt szederbokrokkal. Ők is sokat időztek ott a barátaikkal.
Kellemes emlékeid lehetnek azokból az időkből. Soraidból kitűnik, hogy a közelben lehetett az a bizonyos - azt hiszem, katona-iskola, amelyről Ottlik írta az: Iskola a határon c. regényét. Nagyon szeretem azt a könyvet.
Felüdített az írásod vége, az ibolyák. Arra emlékeztetnek, hogy amikor megjelennek, akkor már tavasz van, amit talán mindnyájan annyira várunk.
Írásod kedves visszaemlékezés a gyerekkori szórakozásra.
Jó volt olvasni.
Üdvözöllek: Kata

Legutóbb történt

Deák Éva bejegyzést írt a(z) Advent idejére című alkotáshoz

Deák Éva bejegyzést írt a(z) Adventi mosoly című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Szomorú Teadélután című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Az ősz kísér című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Az ősz kísér című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Te vagy az - a férfi, a nő és a pillanat 3/2 című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Te vagy az - a férfi, a nő és a pillanat 3/2 című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) hitvallásos című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Suhanó árnyak című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel A vers ABC-je V… címmel

Deák Éva alkotást töltött fel Mennynek angyala címmel a várólistára

sailor bejegyzést írt a(z) hópelyhek című alkotáshoz

történetmesélő bejegyzést írt a(z) Az igazi Mikulás című alkotáshoz

Szondi Márk alkotást töltött fel A Szakértő címmel a várólistára

szilkati bejegyzést írt a(z) Földből nőtt című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)