Séta az állatkertben egy délután,
a majmok ketrecénél megállok bután,
mintha ismerős arcokat látnék,
de ez nem komoly, csak játék.

Torz tükrét tartja az élet elém,
banán héját dobálják felém,
visítanak, szemükben félelem,
csend legyen hát, de hiába kérlelem.

Csak játszanak, tojnak a világra,
udvarolnak is, bár nem költenek virágra,
túrkásznak, tán bolhát keresnek,
jó lesz pörköltnek, ha nem, hát levesnek.

Ágakon, kötélen ügyesen másznak,
ócska gumikereket meghagyják másnak,
vagy levélágyon csendesen pihennek,
nyugodtan élnek, sehova sem sietnek.

Állatkerti sétám itt most véget ér,
a közelgő este, zárórát ígér,
kapun kilépve nézem az arcokat,
mintha nem látnék mást, csak majmokat.

Visítanak, egymást lökdösik,
ki lábukra lép, átkozva üldözik,
egy gondolat fut át agyamon,
ébren vagyok, vagy ezt csak álmodom.

Sok majom szaladgál, rúgja a rögöt,
jobban érezném magam a ketrec mögött,
hisz ott csak játékból vernének laposra,
ha nem ugornék velük, igen magosra.

De úgy hiszem, ki sem kell mozdulnom talán,
láthatnék majmot a tükrömbe is egy züllött éjszaka után,
és ha kinyitnák nekem az országház kapuját,
talán ott is láthatnék, valami állatkerti csodát.