Magas posztot töltök be az egyik nagyvállalat igazgatójaként.
Gyakran érzem magányos hegynek magam. Megközelíthetetlen magasból nézem a többieket. Tudom, hogy ez nem jó, de nehéz változtatni rajta. Lelkemben jeges bércek magasodnak, senki sem kerülhet hozzám közel. A bennem támadó nyugtalanság késztet rá, hogy útnak induljak. Az üresség, és a csend ösztökél. Igazi hegyeket akarok látni, melyek mellett én is jelentéktelen lehetek.
Most itt állok a sivár táj előtt, és merészen nekivágok az útnak. Eleinte könnyen haladok. Köröskörül szűz hó fehérlik. Szél süvít körülöttem, a jeges levegő égeti tüdőm. Lélegzetem páraként gomolyog. A hideg csontjaimba kúszik.
Izmaim ólom nehezek, fáradtság nehezedik rám. Csak a talpam alatt ropogó hó töri meg a tapintható csendet. Minden egyes kiszögellés és repedés feladásra biztat. Ám én nem mondok le tervemről, úgy érzem, muszáj elérnem a csúcsot és a megvilágosodást.
Hamarosan a megfelelő érzelmi állapotba kerülök; úgy érzem, nem csak zord bércekkel, hanem önmagammal is szembe tudok nézni. Az utolsó szakasz a legnehezebb. Minden erőmet összeszedem. Zihálva érem el célomat, és lenézek az alant elterülő vidékre.
Eláraszt a békesség. Valami megváltozik bennem, lélegzetem lassanként lecsillapodik. Megértem, nem vagyok egyedül, és a hegyek sem magányosak. Találnom kell valakit, aki olyan, mint én. Valakit, aki segíthet értékesebbé tenni az életem.
Meghajlok a hósapkás bércek felé, majd lefelé indulok.
Többé nem fogom magányos hegynek érezni magam, mert tudom, hogy ide mindig visszatérhetek.

Sas száll a hegyre
magánytól meggyötörten
fészke magas ég.