Itt ülök a szobámban, egymagamban. Gondolok rá, arra a nőre, aki világra hozott engem és, aki felnevelt. Eszembe jut sok szép emlék róla, a gyönyörű mosolya, az apró barna szemei, a szigorú tekintete, de mindez már csak a múlt. Elmélkedem tovább, elveszem a múltban... keresem önmagam, a jelenem és a jövőm.
Felkiáltok: - Te jó ég! Nem a múltban kéne élnem, hanem a jelenben és tervezgetni a jövőm. - majd meditálok tovább.

Ismét eszembe jutnak azok a szép képek, melyek édesanyámat juttatják eszembe, mikor még velem volt, és nekem az esti altatót dalolta. Bármi nyomta apró, kicsi szívem mindig megoszthattam vele. Voltak pillanatok mikor rossz fát tettem a tűzre és meg is szidott érte. A jó anya megszidja gyermekét, ha valami rosszat csinált, nem de? Nos, Ő is ezt tette velem. Nagyon hiányzik, bevallom. Nincs, aki útba igazítson, nem mondja senki milyen a helyes út, amin járnom kéne. Igyekszem nem gondolni arra, hogy mi történt vele nemrég, csak a sok jóra, amit magával vitt a sírba. Isten nyugosztalja, legyen együtt apámmal, kit elvesztettem hatéves koromban. Talán az jobban fájt, mint anyám halála, mert erre fel tudtam készülni valamennyire. Vagy mégsem? Mindkettő nyomasztó számomra, édesapámat és édesanyámat is láttam meghalni. Egyik csak egy pillanat volt, a másik meg a rák martaléka lett. Odalett két ember, akinek mindig a család volt a fontos, azon belül is a gyerekek. Voltak jó és rossz pillanataik, de jóban-rosszban kitartottak egymás mellett, ameddig a halál el nem választotta őket. Anyukám élte tovább az életét, tizenöt évig, majd őt is elrabolta a kaszás. Remélem újra egymásra találtak. Addig is marad a fájdalom, melyet egy egész életemen át hordozhatok. Megmarad a sok emlék, a sok kép, a sok ékszer és a sok minden, de egyet nem pótolhat semmi, mégpedig a szüleim szeretetét. Nem sok gyerek kap otthon szeretetet és gondoskodást, de én megkaptam. Sőt, többet, mint kellett volna. Anyu jobban ragaszkodott hozzám, mint a többi gyerekéhez, csak tudnám, hogy miért. A választ keresni fogom egész hátralevő képtelen valóságomban, de annyi baj legyen. Vállalom majd büszkén a kétségek közötti állást, büszke leszek a szüleimre és ara, amit tőlük kaptam. Köszönök nektek mindent, ebben az életemben!

Most pedig új irányt vesz majd az életem nélkületek. Találkozom végre a nagybetűs élettel, ami tele van véletlenekkel és tele kétszínű, hazug emberekkel. Már most tapasztalom a bőrömön, hogy kiben bízhatok és ki az, akiben nem. Megismerem talán azt az embert is, akivel leélem az életem, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy majd őrzöm az emlékeiteket a szívemben. Csupa jót fogok rólatok mondani, és a rosszat pedig örökre elfeledem.

"Halott emberről jót, vagy semmit." Ezzel be is fejezem, és a múltat emlékként emlegetem.