A napló

Kedves naplóm! Ma június tizedike van. Igyekeznem kell, mert nincs sok időm. Elhatároztam, hogy hátralévő életemet megosztom veled. Most vettem le a bőrömet, és fázom egy picit. Nem baj, gyönyörűen süt a nap, és én most pompásan érzem magam. Hamar megszáradok, akkor mehetek a dolgomra.

Most itt ülök egy levélen, szárnyaimat próbálgatom. Két pár szárnyamból egyik már megszáradt. Még csapkodok egy kicsit, mindjárt jobb lesz. Társaimtól kicsit messzire kerültem. Igyekeznem kell a szépítkezéssel, mert jönnek a fiúk, kezdődik a mulatság.

Ajaj, úgy érzem, a légzésem még nem tökéletes. A vízi élet megviselt. Több mint három évig éltem kopoltyúhoz hasonló légzőszervemmel, ragyogóan alkalmazkodtam a vízhez. Most jó mélyeket lélegzem, ez biztosan segít. Na, így már jobb.

Érdekes, a szüleimre nem emlékszem. Nem tudom, olyan szép volt-e az anyám, mint amilyennek magamat látom, a vízben tükröződve. De csitt, egyre többen vagyunk! Hallom a zúgásukat. Erősen csapkodnom kell, hogy bele ne pottyanjak a vízbe. Azt hiszem, azt már nem élném túl. Sikerült alkalmazkodnom a szárazföldi élethez.

Aha, itt jön egy gyönyörű példány. Hevesen ver a szívem. Csak szárnyaim zúgó zaja nyomja el szívem dobbanásának neszét. Mi jöhet még? Olyan izgatott vagyok.

Hát, ez elment. Talán, majd a másik. Hogy mi tetszett neki a szomszédomon, nem tudom? Én is legalább olyan jól nézek ki, mint ő.

Igyekeznem kell, fáradok. Ez a víz feletti repkedés nagyon kimerítő.

Na végre! Megérkezett a párom. Nagyon szép, kifejlett példány. Büszke vagyok rá. Bevallom tetszik nekem! Lehet, hogy még a következő órában egymáséi leszünk. Nagyon hajt rám! Olyan édes!

Kedves naplóm! Szeretem ezt a hímet. Én sem vagyok közömbös neki, úgy érzem. Az ölelése elárulja, kedvel engem. Kicsit pihenhetek. Megtart engem, úgy szállunk a partmentén, alkalmas helyet keresve. Igyekeznem kell, Még hétszáz petét kell lepottyantanom a vízbe. Nem téveszthetem el, mert nincs több esélyem.

Kedves naplóm, eljött a búcsú ideje. Polingenia longicauda a nevem, a tiszavirág, azt hiszem, már nem érem meg a naplementét. Kár, mert még sohasem láttam ilyet, megnéztem volna. Érzem, erőm elhagy. Beteljesítettem küldetésemet, most már megnyugszom. Szárnyaim, lassan elernyednek, átadom testemet a zuhanásnak. Ég veled! Szép volt ez a néhány óra!

A dinamit

A buszmegállóban állunk, már legalább tíz perce, a buszra várva. Egy jól öltözött fiatalember, hosszú kabátban, odalép hozzám. Kabátja belső zsebéből elővesz egy dinamit rudat, amelyből egy tíz centis gyújtózsinór meredezik kifelé. Az orrom elé tartja.
- Adna tüzet, uram, ha megkérem? - Mondja kedvesen, és mosolyog hozzá.
- Sajnos, nem dohányzom, de egy pillanat, van nálam egy öngyújtó. - Elkezdek a táskámba kotorászni, előveszem a tűzszerszámot, és meggyújtom vele a zsinór végét. Azonnal lángra kap, és sercegve kezd el égni.
- Köszönöm, - mondja a hosszú kabátos, és beteszi az égő dinamit rudat a kabátja bélésébe, a többi közé. Kedves mosolya még ott van az arcán. Nekem már nincs időm viszonozni...

A feledékenység

Észreveszem magamon, hogy feledékeny vagyok. Már nem olyan a memóriám, mint régen. Nem kellett jegyzetelnem az értekezleteken, mindent meg tudtam jegyezni, és fejben tartottam, hogy elővegyem bármikor, ha szükség van rá.

Moziba megyek a gyerekkel. A találkozót a mozi előtt beszéljük meg. Én megveszem a jegyet, és várok, hogy megérkezzen a megbeszélt időpontban. Hívom, kérdem hol a csudában van, itt várok rá, vagy egy órája, az előadás már régen elkezdődött. - Jövő hét keddre dumáltuk meg, nem emlékszel apu? - kérdi, inkább elnéző szeretettel, mint kérdőre vonással, a hangjában.

Az orvoshoz pontosan érkezem. - Ha előbb jön egy fél évvel, ahogy megbeszéltük, akkor egy műtéttel megoldhattuk volna, - mondja rosszallással a hangjában. Érzem, baj van, valamit elrontottam. - Nem tudunk segíteni, a daganat kiterjedt, és az áttétek is jelentkeztek már. Talán egy fél éve van még hátra - nem bíztat semmi jóval.

Hazafelé be kell vásárolnom. Az asszony felírta, hogy mit kell vennem, egy sárga cetlire. Hogy ne felejtsem el, én egy zöld cetlire felírtam, hogy hol keressem a sárgát, de most nem találom sehol.

A találkozás

A Körúton sétálok, nézem a kirakatokat. Egy könyvesbolt kirakatánál állok, amikor az üvegben tükröződve, meglátom hátam mögött álló barátom arcát. Idegesen keres valamit, a zsebeit kutatva, és láthatóan nem találja, amit keres. Megfordulok. Ő rám mered, és nekem szegezi a kérdést.
- De jó, hogy találkoztunk, van egy cigid? Az enyém, nem tudom, hol van, lehet, hogy a presszóban hagytam.

Már tíz éve nem láttam. Boldogan nyújtom felé a teli doboz szimfóniát, amit nem régen bontottam fel. Idegesen matat benne, majd, amikor nagy nehezen kivesz belőle egy szálat, leejti a földre. Nem nyúl utána, réveteg tekintettel, átnéz a fejem felett. Nyújtom felé a dobozt újra.
- Tessék, vegyél másikat - mondom lelkesen, mint aki észre sem vette az iménti affért.
- Kösz, nem kérek, -mondja határozottan-, most dobtam el.

A végakarat

Távirat érkezik, barátom súlyos beteg, kórházban van. Tudom, nincsenek rokonai csak a felesége, aki szintén súlyos beteg. Valójában senkije sincs rajtam kívül. Taxit hívok, rohanok be hozzá, hogy megtudjam, mennyire nagy a baj, és segítsek, ha szükséges. Évek óta nem láttam, nem jelentkezett. Amikor Jolán beteg lett, őt ápolta, és visszavonultan éltek, nem találkoztak senkivel.
- Hogy vagy? - Kérdem, és látom rajta, hogy nincs jól. A végét járja. Emlékszem, mindig mókázott, amikor összejöttünk, ugratott engem, és jókat nevetett, amikor látta rajtam, hogy beveszem a tréfáit.
- Hajolj közelebb, - suttogja -, valami fontosat akarok mondani!
- Ki vele, hallgatlak! - Mondom neki, és egészen közel hajolok hozzá.
- A feleségemet, Jolánt, rád hagyom. Vigyázz rá, és néha-néha simogasd meg, ahogy én szoktam.
Csapdát sejtek, nem gondoltam volna, hogy még ilyenkor is van kedve tréfálkozni.
- Nem tehetem, - mondom szemrehányóan, tettetve a meglepetésemet, egy feleséget nem lehet csak úgy, örökül hagyni!
- Dehogynem, - vigyorog kajánul, és az éjjeliszekrényen lévő urnára mutat.