A móka - egy láncvers címét olvasom.
Jó a móka gyerekek, veletek vallom,
de nekem most nem jön be - mondhatom.
Jobb lenne nekem is tréfába fojtani bánatom,
talán jókedvre derülnék, ha most tehetném.

De nagy a bánatom, nem fér bele móka,
mert a testvérem, ki oly' közel állt hozzám,
most szenved a rideg kórházi ágyán,
azt sem tudom, talán a végóráját várja.
Imádkozom magamban, egyre rá gondolva.

Gondolatban látom gyermekkorunkat:
szerettük egymást, sokat játszottunk,
kirándultunk, később is sokszor osztoztunk
vele örömben-bánatban segítettük egymást,
amikor tehettük. Megjelennek előttem

a nehéz, kegyetetlen háborús napok:
1944. december - dúlt a háború, s a
falut, ahová menekültünk, elérte a front.
Orosz katonák rontottak a lakásba,
mindegyiknek vállán nehéz géppuskája.

Egyikük testvéremet látva, haraggal kiabálta:
"nyemecki-nyemecki!" - rá haraggal mutatva.
Szőke haja s kék szeme miatt azt gondolta
- aki akkor nem volt még tizenöt éves -,
hogy német katona a fiatal testvérem...

Azt hitte, tán' az ellenségüket bújtatjuk?
Ezért mi őt mind rémülten körbeálltuk,
míg anyuka ijedten neki magyarázott:
Ő az én fiam, még tanuló, szinte gyerek,
nem német, nem is katona, hanem magyar,

s arcképes igazolványát neki nyújtotta.
De az orosz kezéből kitépve, széttépte,
még lábával is eltiporta, s nem akarta
megérteni, pedig anyánk hozzá szlovákul
beszélt, s más katonák eddig megértették.

Látva a dühöngő embert toporzékolva,
testvérünket rémülten körbe fogtuk,
arra gondoltunk, képes lesz nyomban
félelmetes fegyvertét használva, megölni.
Sokáig tartott, míg a félelmünk elmúlt.

Higgadtabb társai látva a rémült családot,
próbálták megnyugtatni dühöngő társukat.
Bár nem látszott rajta, hogy dühe elmúlna,
közrefogták egymást, s elhagyták a lakást.
Bezárva az ajtót, mi hálaimát mondtunk!

S míg nehéz óráit éli most kedves testvérem,
tőle távol az együtt élt időkre emlékezem,
- s a jó Istenhez az Égbe száll imám:
adjon neki békét-nyugodalmat odafönn,
s várjon bennünket ő, ha eljő a mi óránk.