HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 1

Online vendég: 20

Tagok összesen: 1850

Írás összesen: 47288

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

black eagle
2018-12-05 00:56:22

Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: ThuanFeltöltés dátuma: 2010-06-18

Adél

Egy éve dolgoztam a tsz-ben. A kórház tisztaságú katonai gyárat váltottam fel a vidéki koszos kis műhelyre, a valamivel több pénzért.
A munka is olyan volt mint az emberek, nehéz, igénytelen és egyszerű.
Nem nagyon lehetett-kellett finomkodni, a súlyos vasak sem tették ezt, sőt nem is vigyáztak. Ott is maradt az ujjam egyszer egy mázsás villanymotor alatt úgy, hogy észre sem vettem csak akkor, amikor már a könyökömön folyt a vér.
Az első időszak nagyon nehéz volt. Fizikailag is hozzá kellett erősödnöm. Furcsa kontraszt volt egyik percről a másikra a csipeszt és mikrométert, felváltani az ötkilós kalapácsra és pejszerre. A kezem álladóan úgy nézett ki, mintha az életbe nem mostam volna meg, az ujjam barázdáiba kivakarhatatlanúl beletette magát a zsíros-olajos kosz.
A kollégák olyanok voltak, mint a hely, vagy csak alkalmazkodtak a körülményéhez. A gyári munkásokkal szemben javarészt parasztok voltak a szó negatív értelmében.
Buták és irigyek. Az egyik legrosszabb kombináció.
Időbe telt, még megtanultam a munkát, ami azért is ment nehezen, mert az kolléga, akitől át kellett vegyem azt a területet - talán - valamiféle konkurenciát látott bennem, sok esetben úgy vettem észre, hogy még félre is vezet, részinformációkat ad csak át, hátha elvérzek valamin.
Sok mindent a saját kudarcaimon keresztül kellett megtanuljak, de attól szíjasodik az ember - mondják.
Aztán szépen lassan eljött az az idő, amikor már rutinná vált az egész, tudtam minden folyamatot, minden mozdulatot., talán már untam is az egészet.
(nem is sejtettem, hogy még két évet fogok itt eltölteni, és azután gyökeresen megváltozik az életem. Egy olyan világ nyílik ki előttem, egy másik munkahely formájában, ami aztán mindvégig elkísér).
Hétfő volt, kezdődött előröl az egész.
A reggeli hideg öltöző - minden meg volt benne, csak éppen a fűtésről feledkeztek meg, amikor építették, pontosabban utólag beállítottak egy olajkályhát, amit persze hétvégére kikapcsoltak, és a hétfői műszak kapcsolt vissza ismét.
Volt amikor a pénteki fürdésnek még ott volt a jege a zuhanyzóban. (nem tudni ki lehet a bűnös, ki hagyta tócsában a vizet, bár túl sok variáció nem volt, rajtam kívül csak két srác fürdött le munka után, pedig voltunk vagy tizenöten...) -.
Olyan volt átöltözni, mintha jeges ruhát vett volna magára az ember, pedig tudva tudta, hogy az tiszta és száraz, - na délutánra már úgy nézett ki, mintha az életben kimosta volna valaki is -.
Aztán a hideg műhely, reggelente szinte semmihez sem lehetett hozz érni, - ha nagyon hideg volt éjjel -, mert minden vas olyan fagyott volt, hogy szinte hozzáragadt az ember.
Álltunk is az éppen begyújtott olajkályha körül és szürcsölgettük az alibikávékat, amit a kis raktáros lány mért a szomszéd műhelyben.
De ez a hétfő reggel más volt, egy új kolléga társaságában megjelent a főnök. Csak úgy pattantantunk szét a kályha mellől...még szerencse, hogy szorult az ajtó, így aztán mindegyikünknek volt ideje "elkezdeni" dolgozni... Az új kolléga egy akkor talán harminc éves filigrán, gyereklány formájú asszonyka volt.
A főnök bemutatta, elmondta, hogy itt fog velünk dolgozni, nem idegen ezen a területen, ilyen munkahelyről jött el ide. Egyenlőre fogjuk be magunk mellé, - na erre mindenki másra gondolt és jó nagy röhögés lett az egészből....aztán a főnök sarkon fordult és ott hagyta szegénykét a műhely közepén a három kan között.
Janó szó nélkül eltűnt, és egy perc múlva gőzölgő kávával tért vissza. Én közben leültettem az asszonykát az egyetlen normális és viszonylag tiszta székre a kályha mellé. Janó odanyújtotta a kávét, a nő zavarban volt kényszeredetten csak osztogatta a mosolyait meg a köszönömjeit.
Petya az egész jelenetet a műhely másik sarkából figyelte, egyik lábát feltette arra a gépre amit éppen javított, két könyökkel a térdére ereszkedve csak nézett minket a maga köré eregetett cigifüst-fátyol mögül.
Gyakran nézte így és ilyen távolról a világot. Sokáig azt hittem, hogy csak azért, mert valami meg nem értett zseni, valami rossz helyre került tehetség, aki olyan titkok birtokosa, amit még a világ nem fezezett fel benne. Még egy darabig fel is néztem rá, annak ellenére, hogy pont ő volt az akitől tanulnom kellett volna, de legtöbbször csak háttal állt nekem amikor mutatott valamit, vagy azt mondta, mint a kamikaze oktató: "figyelni csak egyszer mutatom meg!". Egyébként tényleg nagyon ügyes ember volt, bár a természet is besegített neki rendesen, többek között "kétkezes" volt. Mindegy volt neki, hogy rajzolás vagy egyszerű mezei szögbeverés, mind két kezével képes volt a legprecízebb munkára is.
De tévedtem, nem volt semmi magasztos cél a fickóban, egyszerű mezei alkoholista volt alig harminc évesen, már az "ázott szivacs" stádiumban, és semmi több nem volt ebben a féllábon álló térdrekönyöklö várakozásban, mint a múló idő figyelése, ami minden elhamvadó percével közelebb vitte az esti zuhanáshoz.
Mondták később, hogy csak azért nem ivott napközben, mert akkor az ájulásig nem tudta abbahagyni, ha bele kezdett. Így már értettem a reggeli rossz hangulatokat a vödörszámra nyakalt kávét és a pörkőltlében úszó szemeket. Állítólag az előző munkahelyén kapott rá az italra, a "helyi specialitás" rántotta bele ebbe az örvénybe, - ipari szesz (amit ott tisztításra használtak és bizonyos keretek közt mindig és ingyen hozzáférhető volt) bekeverve valami szénsavas üdítőbe,- (egyébként pont az a gyár volt, ahonnan én is ide jöttem).
Aztán egyszer egy "jóakaró" felvilágosította, hogy a felesége, - aki ugyan ott dolgozott -, nem ok nélkül kap rendkívüli prémiumokat egyszerű érettségizett meósként és nem ok nélkül viszik mindig csak öt magukkal a főnökök egy-egy átadásra. Ráadásul nem csak egy főnöktől kapta a neje ezeket a kiváltságokat. Még meg is mondták neki, hogy mikor és hová menjen, ha csak a szemének hisz. Egyszer néhány "céges koktél" -ból bátorságot merítve benyitott egy olyan ajtón, amin nem kellett volna, és a látvány hatására olybá fajultak a dolgok, hogy az igazgató helyettesnek szilánkos állkapocstörése lett.
Másnap már sem neki sem a feleségének nem volt munkahelye....Így került ide a tsz-be aztán......
Nem dolgoztunk sokáig együtt így négyesben, talán pár hetet, esetleg egy hónapot, nem emlékszem már pontosan, - fura rendező az élet. Petya nem bírta tovább a várakozást, egyszer csak elkezdett piásan bejárni, az elején úgy tűnt, hogy csak hosszúra nyúlt az előző napi "nótaest" de kiderült, hogy nem, a félig piás másnaposság inkább már "aznapiság", naponta fokozatosan súlyosabb formában.
Aztán egyszer csak már be sem jött dolgozni, az egyik csopi elment hozzájuk, Petya öntudatlanul feküdt az ágyban, a neje szerint a szokottnál is többet ivott előző este. Többet nem jött be, csak leszámolni. Így aztán szépen lassan kettesben maradtam Adéllal egy időre, mert pár hétre rá Janót is hagyták elmenni. Azt hiszem volt némi szakmai féltékenység az egyik csoportvezető felől, Janó egyszer-kétszer kellemetlen helyzetbe hozta a kollégák előtt a szaktudását illetően. Láttam is már az elején, hogy Janó szép lehet a fickó előtt de okos nem. Janónak meg nagy szíve volt, mindenikek segíteni akart, amivel vissza is éltek rendesen a kollégák. Az ebédszünetben hazabiciklizett, és visszafelé - mert arra lakott - a pékségből friss kenyeret hozott mindenkinek aki megkérte. Egyszer aztán túlvállalta magát, tizenegy kenyeret már nem tudott úgy feltenni a biciklire, hogy ő maga is felülhetett volna. Elkésett, öt perccel később ért vissza, mint ahogy vége lett az ebédszünetnek. Szerencsétlen gyöngyöző homlokkal, lihegve tolta be a kapun a kenyerekkel telepakolt drótszamarat. A csopi már várta az udvaron, mint valami smasszer, csak a korbács hiányzott a hátrakulcsolt kezéből. - Janó - mondta rendreutasító hangon - késtél, ezért levonok fél órát. Janó bólintott, látszott rajta, hogy inkább nem vitatkozik, kiosztogatta a kenyereket, és ha már úgy is levonták az a félórát, kért magának egy kávét a kis raktáros lánytól, és dacosan leült az udvaron javításra váró gépek közé, lábfelrakva, mint egy seriff, kávézni.
Na ettől a csopinak elöntötte a vér az agyát, és rákiabált Janóra:
- Janó húzzál dolgozni, idő van - erre Janó vissza
- Mi a ferde gyíkrépát akarsz, levontad az a tetves fél órát, még van tíz percem, nehogy má még dolgozzak is! -
A csopi látta, hogy nem megy semmire, de mindez kapóra jött neki, nem mintha nem pont egy ilyen alkalomra várt volna, ment is a nagyfőnöknek panaszkodni. Az jött is pár perc múlva nyomában a csopival. Természetesen ő csak már a "kopasz" verziót hallotta, miszerint Janó megtagadta a munkát.
- Janó - lépett oda a főnök Janóhoz - úgy hallom maga megtagadta a munkát, nem kötelező itt dolgozni, senkinek sem fogok könyörögni, holnap leszámolhat, ha úgy gondolja....- és már hagyta ott is a srácot, választ sem várva.
Janó sóhajtott egy nagyot, bejött a műhelybe, összeszedte a privát dolgait, letakarította az asztalát, szép rendbe rakta a javításra váró és félig kész dolgait, - ő javította a finomabb holmikat, a műhelyben, villanyborotvákat elektromos fogkeféket, modellvasút elektromos mozdonyait -, szépen felcetlizve hogy melyikkel mi van, aztán elköszönt, sok szerencsét kívánt mindenkinek és elballagott.
Azért humoránál volt a srác még távoztában is. Már majdnem a nap végén egyszer csak beviharzott a csopi, túrta Janó cuccait, nem kérdezett semmit - talán szégyellte a képét -, de aztán csak nem találta amit akart végül kénytelen volt megkérdezni, hogy hol van a fölkönyvelő cucca.
- Ott van abban a kék dobozban - feleltem - Janó délelőtt megcsinálta, tudta, hogy jönnek érte -. ( a főkönyvelő cucca egy spéci villanyborotva volt amit apja hagyott rá mint egyetlen örökséget és olyan becsben volt neki, hogy amikor idehozta többször is elmondta, hogy nagyon vigyázzunk rá mert az nagy érték, az öreg valami nagy versenyen nyerte, rá is van gravírozva... ) De a kék dobozban egy cetlin kívül nem volt semmi. Elolvasta a cetlit, elkáromkodta magát, a cetlit összegyűrte és a szemesbe hajította, és úgy becsapta maga mögött azt a szorulós ajtót, hogy az ajtófélfa körül körben kipotyogott a vakolat. Na nekünk sem kellet több, ugrottunk is a szemeteshez és már simítottuk is ki a papírt. Csak ennyit állt rajta: "Karcsikám - ő volt a csopi - kapd be ameddig le van gallyazva..." ...aztán megnéztük a többi dobozt, mindegyik cetlire és munkalapra odabiggyesztett egy-egy a "szíves" invitálást Janó.
Napokig ezen mulattunk, - mi már tudtuk, hogy mindegyik lapon van egy kis üzenet - és alig vártuk hogy Karesz jöjjön a következő dobozért...
Na így maradtunk "kettesben" a lánnyal. A - férfi- kollégákat meg a sárga irigység ette. Rögtön kombinálni kezdtek, Janó még szinte ki sem tette a lábát. Nem is tudom mit gondoltak, pontosabban tudom, azt, hogy rögtön elkezdek udvarolni a nőnek, és hát a többi, talán ott melegiben a satupadon...pedig csak jó barátok lettünk.
Igazán minden tekintetben messze járt az akkori nőideálomtól és nem is akartam belebonyolódni egy férjes nővel semmibe. Sokat mesélt magáról, az iszákos apjáról, arról, hogy az első férfihoz hozzá ment, akivel találkozott, hogy csak megszabaduljon otthonról, a mindennapi, olykor tettlegességbe forduló balhék elől. Aztán néhány hónapja a férjét behívták katonának ezért aztán nem tudták a pesti albérletet fizetni, s így ameddig a férje katona ide költözött a férje testvéréhez.
Nem is tulajdonítottam neki semmi jelentőséget. Az első pillanatban nem keltette fel az érdeklődésemet mint nő, és nálam sok minden eldől az első pillanatban. Még akkor sem kapcsoltam, hogy bármi többet is érez irántam, amikor panaszkodott, hogy esténként mennyire magányos, itt még nincsenek barátai, sokat unatkozik. Néha elmegy a férje testvérével bulizni, de ott csak minden fickó kiéhezett könnyű prédának nézi, miközben a sógor úgy vigyáz rá, mit a kishúgára. Arra fogtam ezt a panaszt, hogy a magány miatt tökmindegy, csak nadrágot hordjon. Persze sejtetem, hogy ennél biztosan több a dolog, de tisztességtelen dolognak tartottam barátságnál többel is kecsegtetni, ha nem akarok semmiképpen érzelmi viszonyt vele.
Aztán szépen lassan jött a tavasz, a csalóka napsütéseivel, én egyre többet dolgoztam az udvaron, illetve egyre többet mászkáltam ki a jó meleg műhelyből, ki az udvarra, át valamiért a szomszéd műhelybe, egy szál pólóban.
Jól meg is fáztam, oly annyira, hogy a következő héten nem is mentem dolgozni, csak beüzentem valakivel, hogy beteg vagyok, majd jövök. ( addig soha és talán azóta sem döntött le ennyire egy nátha, pedig akkor még nem is cigiztem annyira mint most )
Anyám ébresztett valamelyik este, - kis fiam keresnek, a kollégáid -. Elképelni nem tudtam ki lehet az, a főnökömre tippeltem, talán az kíváncsi, hogy mikor megyek már vissza javítani az a sok roncsot, amit a szocialista hiánygazdálkodás egy kupacba hordott az udvarra.
Csodálkozásomra Adél jelent meg az ágyam mellett, Enikő a kis egérfogú kolléganő kíséretében, aki mindig mélyre gombolja a köpenyét a szomszéd műhelyben, és rettentően élvezte, hogy a férfikollégák mindenféle hülye indokkal oda álltak mellé, bekukucskálnak a köpenye alá, és azt találgatják, vajon milyen a mellbimbója, - na jó bevallom, az én szemet is elvitte egyszer-kétszer és én arra tippeltem, hogy apró bimbója van nagy udvarral, de soha nem tudtam meg biztosan -.
Szegény lányt verte a sors - talán azért volt ilyen -. Nem tudom biztosan, csak sugdosták az emberek, az első férjével évekig éltek együtt, aztán egyszer megjelent egy nagy fekete autó a házuk előtt és szó nélkül elvitték a férfit, néhány hónap múlva kapott egy pecsétes végzést, hogy felbontották a házasságát, többet nem látta az embert.
A második férjétől, bármennyire is akarták, nem lehet gyereke, és a tetejébe ott volt a nyakán, Pistike az akkor harmincéves autista unokabáty, akiről gondoskodnia kellett, mert nem volt senkije a fiúnak rajta kívül.
Narancsot és celofános házi befőttet hoztak nekem, hogy mihamarabb meggyógyuljak. Nagyon édes, émelyítő érzés volt ott félig lázasan, Adél olyan volt mint vaj a nyári napon, Enikő szeme meg járt ide-oda, mint a sublót fiók, próbált kikémlelni minden apró kis rezdülést Adélon és rajtam.
Egyszer jóval később bevallotta, hogy miután felgyógyultam és meglátogattam Adélt otthon, - ő vitt el hozzájuk -, ő kiment pisilni, persze nem oda ment, hanem kiosont az udvarra, megkerülve a házat belesett a szobaablakon, hogy "csőrözünk e " - így fogalmazott -, amikor arra a pár percre kettesben hagyott minket. Az egész "látogatást" csak ezért a csapdáért szervezte meg...- mire nem képesek a nők? -.
Nem maradtak sokáig a lányok és nem is nagyon marasztaltam őket prüszkölve, nyakig náthásan egyébként sem tudtam igazán mit kezdeni a helyzettel.
Nagyon örültem a látogatásnak, mert a "nagy" barátaim közül egyiknek sem tűnt fel, hogy egy hete eltűntem....
Anyám persze rögtön "levette" az egész sztorit, mondta is amint elmentek:
- Vigyázz ezekkel a nőkkel fiam, mindkettőnek férje van, nehogy felcsináltassa magát valamelyik veled, vagy jól megverjenek valamelyikért, tudod milyen állatok itt az emberek, nem ér annyit az egész, és tudod milyen a falu, ha nem látnak hallanak semmit, hát kitalálnak valamit és le sem tudod tagadni....-. Igen tudtam, pont ettől a két dologtól féltem a leginkább.
Abba a viszont-látogatásba is csak azért mentem bele, mert nem voltam kettesben a nővel, és pont a majrém miatt nem jött be Erika ármánykodása....
Furcsa és bizsergető érzés volt következő hétfőn visszamenni dolgozni.
Úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy - talán - mindkét nő kivetette rám a hálóját.
Nekem Erika jobban tetszett, és nem csak a mély dekoltázsai miatt,
tetszett az a kis egérke képe, a gyors beszédje, a bőre na és a hasa hát az...az...., de ő a másik műhelyben dolgozott, mindig az utolsó percben esett be és munka után mindig sietett.
Soha nem tudtam három épkézláb mondatot váltani vele, csak "úgy" meg nem lehetett átmenni egy kicsit udvarolni, mert ezer szemmel figyeltek a többiek, irigyelt és féltékeny volt rám a sok megszürkült vágyait és álmait már vállalni nem tudó kolléga.
Nem tudták hová tenni a csöves farmeromat, a csoszogós alföldi papucsomat, a hosszú hajam, a nyakláncként hordott rózsafüzért a nyakamban, hogy utáltam az akkor oly divatos "lakodalmasrokkot", hogy minden ok nélkül zenét tanulok, csak úgy magamnak és még elég szépen fizetek is érte, hogy mindennap megfürdöm munka után, és hogy nem a hétvégi ivászat a legfontosabb az életemben.
Ahogy visszatértem, Adél rákapcsolt. Minden reggel, mire beértem, már a kávém ott várt az asztalon, olykor egy csoki vagy keksz kíséretében.
Állandóan faggatott a nőügyeimről és gyakorlatilag többször szerelmet vallott. Aztán egyszer rákérdezett: -Te....te... ugye még szűz vagy, azért félsz tőlem ?
Férfi társaságban biztosan letagadtam volna, kamuzva valami fantáziaképet, had csorogjon a sok kíváncsi farok nyála. De ebben az esetben feleslegesnek tartottam mindenféle porhintést. Úgy is lebukom, ha netalán összebújok a nővel. Bár az ember soha nem lehet teljesen őszinte, még saját magával sem, mert annak a biztos őrület a vége. Mindig meg kell tartani egy kis titkot, kell egy kis "belső pálya", ami senkié, mert soha nem lehet tudni, mikor fordul visszájára az ami kialakult, mikor válik a felfedezés végtelen öröme örök bánattá.
( Ha úgy tetszik, az ember legbelül mindig maga van. )
Jártam már így, egy-egy korán kimondott szó vagy mondat miatt de ma sem tudom mikor jó kimondani ott és akkor valamit, és mikor jobb hallgatni, ezért legtöbbször inkább hallgatok.
Persze ez magában hordozza azt, hogy az a kép alakulhat ki rolam, hogy nem őszinte, de aki ezt mondja - azt hiszem - nem ismer eléggé, vagy éppen valami hasonló "önvédelem" miatt ugyan azt teszi amit én, és ezért tűnik annak az, ami nem is az.
Tudathasadásos állapot, bizonytalanná tesz, az ember pont annak vagy akkor nem meri kimondani : "szeretlek " amikor és akinek kellene. Próbál hinni a megérzéseinek, a tapasztalatainak, -pedig nincs két egyforma ember -, próbál olvasni a másikban valamilyen formán, nem számolva azzal a lehetőséggel, hogy valami olyat mulaszthat el, ami talán nem történik meg még egyszer.
Szóval nem tagadtam le, bár nem tudtam, mennyit jelent vagy mennyi jelentősége van pro vagy kontra ennek tizenkilenc évesen.
A nőnek sokat jelentett, mert még jobban kezdett ostromolni, mindenáron találkozni akart velem, azt állította, hogy mióta megismert a férjével nem megy úgy a dolog és az meg kezd gyanakodni. Aztán egyszer mindent bevetett. Ismét faggatott, hogy miért nem akarok találkozni vele.
- Ha csak az a bajod velem - mondta -, hogy nem akarsz zsákbamacskát venni, ezen segíthetünk -, és már hántotta is le magáról a ruhát, egy pillanat alatt ott áll előttem félmeztelenül a műhely közepén.
A víz kivert. Ha most betoppan valamelyik kolléga, vagy ha csak a wc-re menet bebámul az ablakon valamelyik - szokás volt, jövet-menet majd orra bukva a foghíjas járdán néztek befelé, nem tudom mit akartak meglátni -.
Mit képzelhettek vajon rólunk és miket fantáziálhattak a hátunk mögött, jól kiszínezve, miközben a képünkbe mosolyogtak reggelenként sorba állva a kévéért?
Könyörgőre vettem és kértem, hogy öltözzön fel, de megmakacsolta magát.
- Nem - mondta pimasz hangon - nem, csak akkor, ha megígéred, hogy meglátogatsz valamelyik este...-
- Megígérem - mondtam - csak öltözz már fel! -
De a nő kezdte élvezni a helyzetet, és illegette magát ott a műhely közepén, mintha tükörben mustrálgatta volna magát, melleit mutogatva a helység hideg gépeinek, amikről hullani kezdett a rozsda...
- Na mit ígérsz meg nekem, hallani akarom! Mondta ugyan olyan pimasz hangsúllyal..
- Megígérem, hogy meglátogatlak valamelyik este de kérlek öltözz fel!- mondtam, remegve a félelemtől, és dühtől, - az ajtót felé tekintgetve -, hogy hagyom magam ilyen helyzetbe hozni.
Szidtam magam, a francnak adom ki magam, mesélek magamról, az álmaimról, a vágyaimról, miért engedek bár kit is magamhoz ilyen közel, és miért akarok ugyan ilyen közel kerülni, ha az ennyire kiszolgáltatottá tesz. Egyáltalán megérdemli ezt valaki is ?
Később persze tudtam mit kellett volna csináljak, - persze vásár után okos a paraszt, ahogy mondja a mondás -, ott kellett volna hagyjam, rácsapni az ajtót és kész. Úgy sem álldogált volna ott egy szál ciciben csak úgy magának.
De ott megbénított nem is a látvány, hanem a helyzet. Érdekes, most is csak magát az eseményt tudom felidézni, a nőt, a félmeztelen női valóságában nem.
Talán megszánt, vagy elszégyellte magát, hogy így megzsarolt, de amilyen gyorsan levetkőzött, olyan gyorsan fel is.
Aznap nem is szóltunk egymáshoz, csak egymást kerülgetve tettünk-vettünk. Nem volt valami kellemes dolog egy pár négyzetméteres kis helységben úgy jönni-menni, hogy nem néz az ember a másik szemébe.
Másnap aztán ugyan úgy várt már a reggeli kávém, a kis csokival, mint ha semmi sem történt volna előző nap.
Próbálta a legszebb mosolyát magára ölteni, és annyiira kedves akart lenni, hogy már-már nekem volt kellemetlen.
Így telt el talán egy hét.
Óvatos kérdések, puhatolózás, tapogatózás a másik gondolatai iránt. A napok és a nő végtelen kedvessége, na meg a gerjedelmem szépen lassan elkoptatták az akaratom, és azon kaptam magam, hogy azon agyalok, hogy itt kínálja magát egy nő, ki tudja hányszor fantáziáltam már erről, és most amikor itt van, kéretem magam, csak azért, mert nem pontosan olyan fizikai valóságában mint amilyet elképzeltem magamnak.
Talán megérezte ezt a holtpontot, mert a nap végén úgy köszönt el:
- Este tízkor várlak, nem fog meglátni senki, ne félj, ha jössz jössz, ha nem maradsz ! -
Vissza sem nézve becsukta az ajtót maga mögött, hagyva, hogy had főjek a saját levemben.
Aznap gyalog mentem haza. Nem volt nagy távolság a két falú között, gyakran megtettem ezt, ha kicsit magam akartam maradni. Elmentem az előtt az utca előtt is ahol a lány lakott, és már tudtam, hogy néhány óra múlva visszafelé fogok ballagni ezen az úton, és bemegyek abba az utcába.
Hazaértem. Vacsoráztam aztán lezuhanyoztam. Anyám kérdezte is, hogy mi bajom, nem szoktam kétszer zuhanyozni, de én csak morogtam valamit úgy, hogy még én sem értettem, nem igazán akartam bejelenteni, hogy igen anyám....kefélni megyek... de aztán anyám is rájött, talán a zavaromból, és nem kérdezett többet.
Elindultam, anyám még megkérdezte, hogy mikor jövök de csak annyit mondtam, hogy majd... aztán amint kiléptem az ajtón halottam, hogy apám kérdezi anyámat, hogy hová megyek, meg lepett, mert nem nagyon foglalkozott vele, mióta nagyok lettünk, hogy merre járunk-kelünk a világban....
A kihalt falun ballagtam végig, át a kiserdőn ami ketté választotta a már szinte egymáshoz nőt két szomszédos falut. Mindig féltem ezen a senki földjén annak ellenére tudtam, hogy nincs, nem volt igazán mitől. Sötét volt, és én mindig féltem a sötétben, pedig soha nem riogattak vele.
A lány a szomszéd falu első utcájában lakott, és már várt a kapuban.
-Tudtam, hogy eljössz - mondta - akkor merre, gondolom nem akarsz bejönni ?
-Nem - mondtam- .
De ő meg sem várta a választ, már zárta is a kaput, a kulcsot bedobta a postaládába, és indultunk is a közeli folyópartra.
Biztosan tudta, hogy nem fogok bemenni a lakásba, kitéve magam egy véletlen lebukásnak, mert - ami nekem is eszembe juthatott volna - ott szorongatott egy pokrócot a hóna alatt.
-Gyere - mondta - tudok itt egy jó helyet, ott szoktunk pecázni a férjemmel meg a sógorral.
Leterítettük a pokrócot a "jó helyen" . Nagyon rákészült a nő erre a randevúra, meglepett, hogy valaki ennyire akar engem.
Azon a végig gombos farmerruhán kívül nem is volt rajta semmi.....bizsergető érzés volt kigombolgatni azokat a kis rézgombokat azon a farmerruhán, bebújni alá, lekúszni a csípőn, egészen hátra, két tenyérre fogni a fenekét, magamhoz húzni, a mellbimbói szinte átdöftek, s a "kis bundás" ott lüktetett közel, nagyon közel "hozzám", ártatlanul, mint aki semmi rosszat ne akar.
Nem tudtam betelni az érzéssel, legszívesebben egész reggelig így maradtam volna vele, állva a leterített pokróc közepén és szeretni, ölelni, érezni...de a nő nem hagyott túl sokat élvezkedni, talán más korra is akart hagyni még, mert szépen lassan lehúzott, és a szó szoros értelmébe magára rántott. Ügyetlenségemről tudomást sem véve "kéz a kézben" vezetett el a kapuig, kedvesen betessékelt, s hogy meg ne szökjek az utolsó pillanatban, megmarkolt mint ahogyan eddig még soha senki, és csak húzott-húzott befelé, hogy szinte fájt.
Nem is bírtam sokáig az ostromot, gerjedelmem minden sejtemben harci riadót dobolt, mire a ménesem - bármennyire is nem akarta -, világgá szaladt.
Ez nagyon bántott, ügyetlennek éreztem magam, hogy nem tudtam akkora örömet szerezni a nőnek, mint ő nekem..... próbáltam, de azt mondta, hagyjam ez a nap most az enyém volt.
Még egy jó darabig feküdtünk ott hallgattuk a vízparti éjszaka kora nyári zajait, a csillagos eget bámulva. - milyen szép is ez, gondoltam, gyönyörű csillagos ég, sejtelmesen susogó vízparti fák, a néha - néha meglibbenő szellő már a nyár buja illatait árasztja, én itt fekszem gatya nélkül egy meztelen nő társaságában, aki nem vinnyog, ha hozzá érek, sőt.. -
De aztán győzött a zümmögő nép. A szúnyogok olybá felbátorodtak, hogy nem is csíptek hanem szigonyoztak.... Kénytelenek voltunk tábort bontani, na meg holnap meló, valamennyit aludni is kellett volna.
Hazakísértem a lányt. Végtelenül hálás voltam az estéért, a lánynak is és az életnek is.....

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Thuan
Regisztrált:
2010-05-26
Összes értékelés:
40
Időpont: 2010-06-23 06:57:25

válasz antonius (2010-06-22 13:02:53) üzenetére
Kedves Antonius!

Köszönöm a figyelmet és a szép szavakat!
lala






www.fotogalajos.fw.hu
Alkotó
antonius
Regisztrált:
2009-06-30
Összes értékelés:
2590
Időpont: 2010-06-22 13:02:53

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Lengyel József "Igéző" kisregényének hangulatát idézik az ilyen mondataid: "Jártam már így, egy-egy korán kimondott szó vagy mondat miatt de ma sem tudom mikor jó kimondani ott és akkor valamit, és mikor jobb hallgatni, ezért legtöbbször inkább hallgatok."
Ismételten csak azt írhatom, örülök, hogy rád találtam. Kitűnően írsz, nagy élvezettel olvaslak.

Gratulálok: a.

Legutóbb történt

oroszlán bejegyzést írt a(z) Lila fények című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Elmulasztott boldogság című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Hódolat című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Elmulasztott boldogság című alkotáshoz

ermi-enigma bejegyzést írt a(z) Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) Verskényszer című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Verskényszer című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel A lovag címmel a várólistára

black eagle bejegyzést írt a(z) A végtelen ott rejlik... című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Talált vers című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Elmulasztott boldogság című alkotáshoz

ermi-enigma bejegyzést írt a(z) Vigyázz Apára! Rádbízom. című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2018 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)