Ott volt a szó a nyelvemen, hogy kimondjam, de valahogy nem voltam benne biztos, hogy valóban az az igazi, a megfelelő arra, amit látok. Ahogy felnéztem a könyvemből az egyik megállónál, és megláttam azt a kalapos figurát, az első gondolatom az volt, hogy groteszk. A hosszú kabátjában, a magas és vékony termetével, az arcából kiálló csontos orrával, azzal a kalappal a fején, másra nem is tudtam gondolni. Az egész talán csak egy pillanatig tartott, mert azután begördült a megállóba az ellenkező irányból érkező villamos, és eltakarta előlem. De az alakja megmaradta a fejemben. Visszafordultam a könyvemhez, és miközben a sort kerestem, ahol abbahagytam az olvasást, minduntalan a kalap került képzeletem középpontjába.
A kalap, ami semmiben sem különbözött hétköznapi társainál, egyszerű, karimás, barna színű fejfedő volt, olyan, amilyet még talán a nagyapám is hordott. Valami állatszőrből, vagy műszálból készülhetett, ami lehetett filc is. Bőr esetleg csak a belső felén volt, hogy a fej és a haj zsírossága nehogy ideje korán tönkre tegye. Vajon máson is ennyire groteszk képet festett volna a kalap? Ahogy ezen a kérdésen rágódtam, magamat is a kalap alá képzeltem, és arra a megállapításra jutottam, hogy én nem lettem volna benne annyira különös, de az is lehet, hogy ez a kor nem kedvez a kalapos embereknek. Az ő idejük lejárt. Mert valljuk meg őszintén, ma a kalap, ha csak nem valami amerikai tehénhajcsárra akarunk hasonlítani, itt nálunk Pesten már nem nagy divat.