( a tavaly nyári Aquaworld-tragédia csöpp áldozatának emlékére)

Kis fekete mező a honlapon, mely szerint

osztoznak a fájdalomban. Blabla. Persze, mind

megrendülten. Felette csík fut: nyitva újra

változatlanul, menjenek. De mintha szúrna



még a betű is...mert ha lesz élmény, lesz profit,

csak nehogy éhen haljanak. Azt a kis pofit,

ki tegnap talán ugrándozva az ajtóban

lelkendezett, temetik. Ma már csak sajtó. Van



róla kilenc évnyi emlék. Egy kisgyereknek

illata, az első szavai. Kint rekednek

a tudat határán túl a publicisztika

megformázott sablonjai. Hír: a hisztik, a



vér, a szemtanúk, a roncsolás után a test,

a címlapok üvöltve adják. Butára fest

a döbbenet, hogy ilyenné vált az egykor ember

formájúra és lelkűre gyúrt anyag. Felver



a saját dobbanásom: a fényképek, télen,

ugyanott. Nézem őket, mindig újraélem

a délutánt: csúszott az "én kilencévesem"

önfeledten, s szekáltam, hogy mi lesz, édesem,



nem mersz felmenni, mert gyáva vagy, mint én vagyok?

S a képeken az a gyerekszem átragyog

boldogan, rémeket nem sejtőn a jelenbe,

míg valahol egy anya dalolni szeretne



altatót esténként a saját kisfiának,

a polcokon a játékok glédában állnak

a szobában: egy kisgyerek birodalma volt,

sapkák, cipők, kesztyű, a trikón az almafolt



maradt. Rajzok, meg az első betűvetések

lenyomata a füzetekben. Ma lekések

újra egy napról, mert majd csak este láthatom

a gyerekeimet...milyen önző fájdalom



vezet vajon arra, hogy hálát adjak megint

a szempárokért, meg hogy mindig rám tekint

az Ég, amikor őrzőangyalt küld nekem le,

hogy együtt vigyázzunk az én két gyermekemre.