Hosszú sétájuk során
maguk mögött hagyták
a nyugati teraszokat,
s a paradicsomi szépségű
kertben hosszú napokat
időztek, miközben pillangók
és őzikék kergetőztek köröttük.
Akár egy labirintus, olyan volt a palota, s kertje,
a Sárga császár a költő így vezette,
megmutatván annak minden részletét.
A tükrök és a borókasövények sűrű hálózata
a palota puszta számsorozata
gyanússá tette a költőt,
- ezernyi torony, szökőkút, pihenő -
s eleinte örömmel, de később unt derűvel
folytatták útjukat egyenesnek vélt,
de a végső célt el nem erő,
észrevehetetlen íves kanyarulatokon át.
S az eltévelyedés érzésétől
nem szabadulhattak meg,
mindvégig elkísérte őket.
Előcsarnokok, udvarok,
könyvtárak során haladtak át,
majd egy hatszögű termen,
ahol vízben fürdő vízióra állt.
Folyókon, s tengereken hajóztak,
s egy nap kikötvén egy szigeten,
az egyik alattvaló - ki nem tudván milyen -
nem hódolt a Mennyek Fiának,
Ezért lefejeztették.
A császár a fekete táncokra és szempárokra,
aranyozott álarcokra közönnyel tekintett.
Valóság és álom összekeveredett,
a valóság az álom egy része lett.
Lehetetlenné látszott, hogy az egész föld
ne merő kert, víz, építészeti csoda
és lenyűgöző nagyság legyen,
semmit sem tehettek ez ellen.
Minden száz lépésre
egy torony hasított az égbe,
a szem mindegyiket egyforma színűnek látta
de a hosszú úton a századik után úgy találta
mégsem egyszínűek,
az első sárga volt, a századik skarlátvörös,
de a hosszú út, a fáradságos eszmélet
szemüket is kikezdte, az árnyalatokat már nem figyelte.
Az utolsó torony lábánál történt,
a költő felolvasta a rövidke költeményt,
halált s hallhatatlanságot vonva magára.
A vers szövege elveszett. Volt aki arra emlékezett
egyetlen mondat volt csupán,
de volt, ki pusztán
egyetlen szót hallott csak.
A költemény - hihetetlen -
magába foglalta minden
részletében a roppant palotát,
a porcelánokat és platánokat,
árnyékokat, szökőkutakat, az összes filagórát,
a hajnal és az alkony minden árnyalatát,
az összes lassú, s futó időt, az eltelteket,
boldog s boldogtalan perceket,
a palota eddig élt összes halandóját,
istenek és sárkányok dicsőséges dinasztiáját.
"Elraboltad a palotámat" kiáltotta a császár,
s hóhéra nem kegyelmezett, a költő feje a porba esett.

Mondják, a költő szavaira a palotának el kellett enyésznie
így mesélik, s misztikusok szerint ez elég is,
hisz a világban nem létezhet két azonos dolog.
Utódai ma is váltig keresik, de ó, hiába keresik
azt a Szót, a Kezdetet, s a Véget,
mely magába foglalja a mindenséget.