A következő történetek még az átkosba estek meg, úgy 1984-1988 között, amikor a magyar gazdaság ugyancsak rosszul állt, (bár most, 2010 végén állnánk olyan rosszul), de ebbe most ne menjünk bele.
Akkoriban Szolnoknak két jelentős testvérvárosa volt, melyekkel kapcsolatot is fenntartott, az egyik Tallin ma Észtország fővárosa, az említett időben az Észt SZSZK fővárosa a Szovjetunió része. A másik Kjusztendil, dél-nyugat bulgáriai város, az azonos nevű megye, illetve járás székhelye. Amikor a "barterjárat" indul 1984-et, írunk, ne feledjük, még tombol a hidegháború, éppen ebben az évben rendezik Los Angelesben a nyári olimpiát, amin a szocialista országok többsége az Amerikaiak Moszkvai Olimpiai bojkottja miatt szintén nem vesz részt (sajnos). Tehát a "nemzetközi helyzet fokozódik" a belső piac viszont még fejlődik, évente 4-6 %-kal nő a fogyasztás, a dollár elszámolású import egyre csökken, ruházatra, egyéb fogyasztási cikkekre nem jut "keményvaluta". A belkereskedelemben dolgozóknak azon kell törniük a fejüket, hogy hogyan lehet a választékot bővíteni, a mennyiséget növelni, úgy hogy ez ne nagyon kerüljön pénzbe, főleg ne dollárba. (Akkoriban a tőkés import dollár elszámolású volt, és szinte minden tőkés importnak számított, ami nem az akkori szocialista országokból származott, vagy nem belföldi termék volt). Azért meg kell említeni, hogy akkoriban a belföldi forgalom döntő többsége a hazai termékeken alapult, hiszen a '80-as években még volt jelentős, jórészt exportra termelő, élelmiszeriparunk, ruházatiparunk, könnyűiparunk. Ma ezekre már nem is emlékszünk, mint ahogyan arra sem, hogy a boltokban illett köszönni, és a vevőkkel foglalkozni. De hagyjuk a nosztalgiát.
Ott tartottunk, hogy választékot, és volument kell bővíteni pénz nélkül, így azután adta magát a barter kereskedelem, ami nem más, mint csereügylet, vagyis áruért árut, a pénz lehetőség szerinti mellőzésével. Ennek gesztora a Hungarotex Külkereskedelmi Vállalat volt, az új momentum, pedig az hogy nekünk kellett partnert keresni, és nekünk kellett kiutazni az árut kiválasztani, valamint fogadni a partnert, amikor ő jött árúért.

Ennyi bevezető után indulhat is a barerjárat, ami felelősségteljes munka volt, de sok érdekességet, és vidámságot is megéltünk munkánk során.
Az első út 1984 májusában realizálódott, ekkor mentünk először Kjusztendilbe. A várakozás meglehetősen nagy volt, hiszen ezt megelőzően az év elején megyei párt, és állami vezetők jártak Bulgáriába, keretszerződést kötni, ami a jóváhagyást jelentette, nekünk pedig ezt kellett úgymond megtölteni tartalommal. Nagy reményeink nem lehettek, hiszen tudtuk, hogy Bulgária jelentősen mögöttünk van, mind a kereskedelem, mind az ipari termelés terén, azért bíztunk benne, hogy sikeresek lehetünk. Hetekig készültünk, felméréseket készítettünk, közvéleményt kutattunk, árakat, árfolyamokat számoltunk, az elszámolás ugyanis transzferábilis rubelban történt.
Szóval felkészültünk, és vártuk az indulást, mind a négyen fiatal szakemberek voltunk, valamivel túl a harmincon, és még egyikünk sem ült ezt megelőzően repülőn, ezért aztán a repülőutat is külön izgalommal vártuk. Nem hiába, egy verőfényes májusi reggelen a vállalat egyik gépkocsija felvitt bennünket a röptérre, ahol csatlakozott hozzánk Dimiter a Hungarotex munkatársa. Jóval a gép indulása előtt felértünk, és Tóni barátunk, ő volt a nagyker. részlegünk vezetője, elővette a jófajta kisüsti pálinkáját, mondván feszültség és félelemoldó védőital, ez felszállás előtt szinte kötelező, mi persze egyetértettünk vele, és sorban meghúztuk az üveget. Így aztán meglehetősen jó hangulatban, és persze bátran estünk át a vám és útlevélvizsgálaton, majd amikor az autóbusz kivitt bennünket a géphez a feszkónak már nyoma sem volt, a jó kedélynek annál inkább.

Folyt.köv.