Hazaértem, kapu nyitva, befordultam az udvarba,
autóm duruzsol, gombnyomás, zene,
várok, majd gombnyomás, a fene,
a laptop hátul maradt, gombnyomás,
felnyit, kikap, becsuk, gombnyomás,
itthon vagyok, nyitom az ajtót,
kikapcsolom a riasztót, gombnyomás,
nem is egy kód, számjegyek. Végre bent vagyok.
Gombnyomás, vizet melegítek,
teát akarok, meleget,
enni egy keveset,
gombnyomás, a mikró hangja szól,
zúg, búg, a végén sípol, a mikrohullám ad meleget,
nem a szeretet... Végre eszem. Ez olyan emberi.
Késem szeli a húst,
gombnyomás, a dobozból képek, hangok,
háborút látok, fegyvereket, síró gyereket,
kommentár, a csatorna hírt kreál,
eladható, ez a jó. Kapcsolok. Nem csak a tévét.
Gombnyomás a víz alatt vagyok,
gombnyomás, valaki szalad,
sport, gólt látok, kiáltok, kapcsolok...
Tulajdonképp mit akarok? Mit nézek?
Nem tudom. Lenézek, á, a számítógép.
Laptop elő, billentyűzet, képernyő nyílik,
felhasználónév, jelszó, ablakok nyílnak,
de szél nem lebben, a levegő illatát sem érzem,
mozog az egér kezem ügyében,
s én gügyébben ülök a masina előtt,
mint mások a pszichiáter előtt, az elmegyógyintézetben.
Na lássuk! Licitálok, eladok, s ha akarok,
bármit elolvashatok, de nem tudom mi legyen az.
Így aztán nem olvasok - hisz nem is tudok - inkább videózok,
a különböző megosztók elém tolják
a bámulni valót, úgy röhögök, majd be vizelek,
csüngök rajtuk, csetelek, megosztom a képeket,
utalom a havi rezsit,
gombnyomások, jelszók lesik parancsaimat,
a gombnyomások igazolnak,
s rám szólnak, ha nem szólok hozzájuk.
Iszom egy sört, jól esik. Jé, a sör is emberi.
Másnap a reggeli móka hasonló,
cipőfűzés után a riasztó gombjait nyomom,
gombnyomás, nyitom az autóm, gombnyomás, zene,
majd a telefonom után nyúlok, a fene, bent maradt,
riasztó ki, én be, telefon a kézbe, riasztó be, kulcs a zárba,
s én kizárva érzem magam - mindenből.
Telefon, hívom a kollégámat,
ő is a gombot nyomja, beszélünk a telefonba.
Bent már várnak, bekapcsolom masinámat,
gombnyomás, aktiválás, jelszó,
majd a munka dandárja, s annak dőre mása,
készletek, rendelések, képzések,
egész nap hajtás, s a kitartás nem lankadhat,
mert a cég csak százötven százalékos munkaerőt alkalmaz.
Este autómba ülök, motor be, indulnék,
gombnyomás zene, ó a fene,
a váltózár úgy maradt, motor leáll, kulcs a váltózárba,
nem vagyok már bezárva, az úttest kellős közepébe,
majd motor újra be, s én végre kigördülhetek a parkolóból.
Kapcsolok - és nem csak a váltókart -
ó, én kiszolgáltatott, hisz én rabja vagyok ennek,
fogva tartanak saját eszközeim,
miket használni nem nélkülözhetek,
de mégis inkább ők használnak engemet.
A világban zaj, ricsaj, lárma zúg-búg,
egy perc nyugalmat, csöndet akarok,
egy jó gondolatot, egy ölelést, egy jó szót,
s hogy ne a bemondók mondják meg nekem,
mi fontos és mi nem,
s hogy tudjam, a világ nem csak ilyen.
Én másként akarom.
Leírom, hogy a gondolatom most is szabad, azt nem adom,
leírom, hogy a lelkem szalad, ha jól meglökik
s ha kell, e világból mindig kiszökik majd...
...hogy szabad legyen.