( Régi történetek a gyermekkoromból )

Rokonságunk elég kiterjedt volt itt a környéken, mert mindkét szülőm felmenői ezen a vidéken éltek. Anyám anyai nagyszülei az első világháború után települtek át Palicsról, ahol a dédapám uradalmi vincellérként dolgozott. Az okot én már nem ismerhettem meg, mert senki nem emlegette azokat, ami a költözésre kényszerítette őket, de abban biztos vagyok, hogy nem önszántukból vagy kalandvágyból költöztek el. Egy tömörkényi tanyát vettek meg sok földdel, és én még kicsi gyerekként találkoztam is velük. Emlékezetemben úgy maradt meg dédapám, mint ősz hajú töpörödött mérges ember, aki mindig bottal járt, ezzel fenyegetett meg bennünket, ha hangoskodtunk, vagy felmásztunk valamelyik gyümölcsfájára. Dédanyámra, mint egy jóságos, gömbölyű, örökké nevető, mesebeli öreg nénére, úgy emlékszem. Azt mondták őreá hasonlítok, legalább is a gömbölyűségem és a jókedvem miatt. Én ezen mindig jót nevettem, mert köztünk hetven évnél több volt a korkülönbség, és bizony gyerekként én nem láttam a hasonlóságot, de a nagynénéim mind azzal bosszantottak, hogy éppolyan kerek farom lesz, mint az Almási Tóth Julcsa dédanyámnak. Sajnos igazuk lett. Hosszú életűek voltak Szombathelyi dédapámék. Jómódúaknak számítottak a környéken, és gyerekeiket iskolába is járatták. Matildkanéném varrónő lett, ő volt az én elhalt nagyanyám húga. Ő a férjhezmenetele után sem költözött el a szülői házból, hanem az öreg szülőket segítette és ápolta életük végéig. Gyermektelenek lévén, nyáron sok rokongyerek vendégeskedett náluk. Szerettem itt, mert vidám jóindulatú kedves asszony volt, vagy húsz fajta finom rétest tudott sütni, és varrónő lévén mindig varr egy kis nyári ruhát nekem. Nagyon szerette a gyerekeket, szerintem mi hoztuk meg számára a vidámságot nyaranként. Az élet nem adott számára sok örömet, helyette adott három idős embert, akiket halálukig ápolt, a tehetetlen ágyhoz kötött anyósát nyolc évig.
Anyámék lelevelezték Matildkanénémmel , hogy mikor indulok hozzájuk. Összepakoltam a betyárbútort, és elindultam a tömörkényi tanyák felé mezítláb. Az úton folyton kérdezgettem az útirányt az arra járóktól, vagy a tanyasiaktól, nehogy elvétsem az utat. Nem kellett sokat magyaráznom, csak elmondtam, merre és kihez szeretnék eljutni, és már mondták is merre tartsak. Sokszor jókat kuncogtam a tájszólásukon, ha például így irányítottak tovább: -Mönjél mán addig az öt jegönyés tanyáig, igenyöst, osztán ott mán mögmondják merre köll tovább mönnöd. Osztán mőgszomjaztá é? Ögyé mán egy falatot. Kinek a jánya vagy? - és így mondták tovább és tovább. A tanyákat hatalmas, már messziről látható jegenyefák övezték, és a tanyasiak úgy különböztették meg messziről a tanyákat, hogy hány fát látnak körülötte. Nagyon vendégszeretőek voltak az emberek. Sok helyen kínáltak étellel, vízzel, de csak a vizet illett elfogadnom, ezt nagyanyám a lelkemre kötötte.
Reggel indultam el és a nagy mezőkön át jutva, rengeteg jegenyés tanyát hagytam magam mögött, és meglehetősen elcsigázva éhesen szomjasan és nagyon porosan értem oda, késő délután. Itt egy tanyacsoport utolsó tanyája volt Matildkanénéméké. A gazdálkodás itt is folyt, de Feribátyám nem parasztember volt, hanem lakatosmester, inkább ezermester és ebből is éltek.
A történet idején nem én voltam egyedüli vendéggyerek itt, itt volt még két unokaöcsém is. Nagyon örültem, mert volt kivel játszani. Segíteni is kellett a nénémnek, de én nem bántam, már megszoktam, hogy vannak feladataim.
Matildka az akkor még élő, de ágyban fekvő súlyos beteg anyósát is ápolta, így nagyon elkelt neki egy leány segítség. Szerencsétlen idős asszony valamikor a környék bábaasszonya volt és nagy tiszteletnek örvendett, de akkor már nem tudott erről a világról, csak jajgatott, kénytelenek voltunk etetni a bénasága miatt, és minden este segédkeztem a lemosdatásánál. Ezt a munkát nem szerettem, mert szegénynek mindene fájt és folyton sírdogált, én meg nagyon sajnáltam.
Szívesebben voltam a főzésnél olyan hozd ezt, hozd azt konyhalány, és az állatok etetésénél vették hasznomat, és én voltam a vízhordó leány is.
A játékra mindig találtunk időt, így történt meg az is, hogy egy nagy bújócskázás közben a kamrában ráestem a tojásos garabolyra, és sok tojás megrepedt vagy összetörött.
Matildkanéném, hogy mentse a tojásokat, a repedtekből levestésztát készített, de nem ám egyedül, hanem velem. Egy tésztaadagot én gyúrtam, egyet ő, és addig gyúrtunk, míg elfogyott a repedt tojás. Letakartuk őket konyharuhával pihenni és megmutatta a tészta kisodrását, amit addig kellet sodornom a nyújtófával, amíg lehelet vékony nem lett a tészta. Ha eggyel készen lettem a bevetett nagyágyon kiterített lepedőre dobtam száradni. Egész délután sodortam, Matildkanéném meg vágta a levestésztát, amit megint szárítottunk, majd bedobozoltuk és a kamrapolcra raktuk. Soha többet nem bújócskáztam a gyerekekkel, de tésztát még nagyon sokat gyúrtam az életem során. Elnéztem szegény nénémet, mennyit fárad, kora hajnaltól estig szinte meg sem állt, nem is delelt, mint Nagyapámék, mert arra sem jutott ideje. Akkor még gyerekként, nem tudtam, hogy az itt töltött idők mekkora hatással lesznek az egész életemre.