Megfestlek magamnak,
hisz oly messze jársz,
végtelen bércek tetején,
hol a lélek csak enni kér,
s tetőd határtalan kék ég,
arcodra pírt rajzolva ébred a hajnal,
békét hord hátán csavargó szél.

Reszkető árnyékká váltam
a jelen fagyos földjén,
fényre éhesen festem egyre képed,
várom, hogy életre kelljenek
az éteren átáramló csodák,
mert a holnapba vezető utam
közönybe öltözött vadak elállják.

Apró csírája a reménynek
tudás-harmat után szomjazik,
érezni egy meleg leheletet,
mely új színeket rajzol
földre hulló szivárványhoz,
betakarva belső viszályokat,
s megérzem, nekem létezel.